A brandek és franchise-ok felértékelődésével, és az egyre jobban kiéleződő streamingháború miatt a stúdiók olyan videojátékos filmeket és sorozatokat is bevállalnak, amiket korábban nem mertek volna, és ebben közrejátszhatnak a pénztáraknál jól szereplő alkotások (mint a Sonic és az Uncharted) is. Ha olvastátok korábban, hogy milyen adaptációkat várunk a leginkább idén (vagy éppen megnéztétek videón), akkor tudjátok, hogy temérdek projekt formálódik jelenleg is a háttérben, azonban minden egyes premiernek óhatatlanul is fenntartásokkal futunk neki, pedig korábban felhoztunk már tíz pozitív példát is arra, hogy lehet ezt fájdalommentesen, sőt szórakoztató módon is csinálni.
Hogy miért vannak bennünk mégis kétségek, ha meghalljuk azt, hogy videojáték-adaptáció, arról számos kellemetlen emlék, többek között az alábbi tíz tehet.
Super Mario Bros. (1993)
Ha hasonló lista készül, általában Annabel Jankel és Rocky Morton rendezésének bérelt helye van rajta - a Super Mario film egyáltalán nem tudta megragadni azt, ami miatt a Nintendo vízvezeték-szerelőjét a mai napig szeretik. A tálalás nevetséges volt, Bob Hoskins és John Leguizamo Mario és Luigi szerepében megmosolyogtatóak, Dennis Hopper Koopaként komolyan vehetetlen, ráadásul a szűkös költségvetés miatt számos területen korlátokba ütközött a produkció. Ezek alapján nem meglepő a kritikai és az anyagi kudarc, utóbbi kapcsán ráadásul nem is kis elhasalásról beszélhetünk: 48 millió dollárból készült a film, és összesen alig 39 millió bevételt termelt, aminek fele származik nemzetközi piacokról. A Super Mario nevet az Illumination szépítheti meg hamarosan a mozikban Chris Pratt közreműködésével.
Mortal Kombat 2. - A második menet (1997)
Az 1995-ös, Christopher Lambert nevével fémjelzett Mortal Kombat film afféle bűnös élvezet, amit sokan a mai napig szeretnek elővenni, de a két évvel későbbi folytatás - amit magyarul A második menet alcímmel illetek - eltűnt a süllyesztőben, méghozzá okkal. A Mortal Kombat: Annihilation lerombolta azokat az alapokat, amik működtek az elődben, a főbb szerepeket kevésbé alkalmas színészek kapták (a Raident játszó Lambertet le is cserélték), gagyik voltak a jelmezek, unalmasak a bunyók, nevetséges a látvány és a készítők elkövettek szinte minden hibát, amibe a folytatások esetén bele szoktak csúszni, abban reménykedve, hogy a rajongókat berántja a Mortal Kombat név. Még a széria kulcsembere, Ed Boon is azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy
"nem tudom, ez-e legrosszabb emlékem, de nem voltam nagy rajongója a második filmnek".
Nem hibáztatjuk érte.
Holtak háza (2003)
A SEGA zombis árkád shooterének megvan a maga kultusza, viszont nem a sztori az erőssége, így nem meglepő, hogy a hírhedt Uwe Boll (rá még később visszatérünk) erre épülő feldolgozása csúfos kudarcot vallott. A rosszul megkoreografált lövöldözések, az agyatlan cselekmény és kellemetlen színészi játék miatt még a trash-kedvelők sem emelik pajzsukra a The House of the Deadet, avagy magyarul Holtak házát, amit sok kritikus minden idők egyik legrosszabb filmjének tartott akkoriban, mégis kapott egy - még gyatrább - folytatást. Hibáit a nosztalgia sem tudja elfedni, feledtetni. Ha van projekt, aminek jót tenne egy újragondolás, akkor az mindenképpen a The House of the Dead filmváltozata.
Doom (2005)
Andrzej Batkowiak (Bölcsőd lesz a koporsód, Öld meg Rómeót!) rendezése az egyik legismertebb, játékból készült adaptáció, köszönhetően a jól csengő neveknek (Dwayne Johnson, Karl Urban, Rosamund Pike) és a rövid belső nézetes jelenetsornak. Sajnos az élőszereplős Doomnak a nevén és egy-két elemén kívül nem sok köze van a világszerte szeretett forrásanyaghoz, ami megmagyarázza azt is, hogy maradhattak ki a démonok a koncepcióból, vagy hogy az összkép miért sokkal gyengébb annál.
Pedig a két forgatókönyvíró, Dave Callaham és Wesley Strick később olyan alkotásokon dolgoztak, mint A feláldozhatók, a 2021-es Mortal Kombat, Az ember a fellegvárban sorozat, valamint a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, szóval akár jól is elsülhetett volna a dolog, így viszont megmaradt egy tragikus sorsú kísérleti patkánynak... vagy ahogy Dwayne Johnson fogalmazott, "elrettentő példának".
Egyedül a sötétben (2005)
Uwe Boll pályafutásának második adaptációja volt az Egyedül a sötétben, amely a horror műfajhoz szeretett volna hozzátenni valamit, ehelyett inkább elvette a kedvünket. Az alapanyagból egyedül a címet és a főszereplőt sikerült átemelni, a többi a szokásos Boll-féle ámokfutás eredménye, amelyben főhősünk egyszerre profi harcművész és egyszemélyes hadsereg gépágyúkkal, aminek aztán tényleg semmi köze nincs az Alone in the Darkhoz.
A végeredmény nemhogy horrorisztikus nem lett, de még csak egy picit ijesztő sem. Valószínűleg a film két "húzóneve", Christian Slater és Tara Reid sem erre a projektre a legbüszkébbek, főleg hogy a minőség hiánya miatt feleannyi bevételt termeltek a nézők, mint amennyibe az előállítás került.
Street Fighter: Chun-Li legendája (2009)
A Jean-Claude Van Damme nevével fémjelzett 1994-es Street Fighter film egyeseknek bűnös élvezet lehet (melyhez hozzájárult az azóta elhunyt Raul Julia is Bisonként), amit tizenöt évvel később úgy rebootoltak, hogy nem Guile-t (Van Damme) helyezték a középpontba, hanem Chun-Lit (a Smallville-ből ismert Kristin Kreuk megformálásában). A verekedős játékok és az azokból készült filmek esetében a közönség általában egyszerű, de biztos sztorira és látványos bunyókra vágyik, a Chun-Li legendája azonban értéktelen dialógusokat, sekélyes cselekményt és egy tartalom nélküli, szörnyű vágásokkal teli unalmas rendezést tudott csak felmutatni, amik mémek és YouTube-összeállítások formájában maradtak fenn az utókornak. A "legemlékezetesebb" része talán a vígjátékokból ismert Chris Klein volt Charlie Nashként, ami mindent elmond a balul sikerült castingról.
Silent Hill: Kinyilatkoztatás (2012)
Testvéroldalunk, a Puliwood a vállalható adaptációk közé sorolja a legelső, 2006-os Silent Hill filmet, hiszen Christophe Gans rendezése meg tudta idézni a játék hangulatát, és olyan változtatásokat eszközölt, amik többnyire kifizetődő kreatív döntésnek bizonyultak (mint például a női főszereplő Radha Mitchell személyében). A hat évvel későbbi próbálkozáshoz, a Kinyilatkoztatáshoz azonban már semmi köze a rendezőnek és a forgatókönyvíróknak, ami meg is látszik a végeredményen.
Az M.J. Bassett (Solomon Kane, Válaszcsapás) vezetésével életre hívott filmnek vannak ugyan értékelhető elemei, de összességében laposra sikeredett egy furcsa sztorival, amiben fájdalmasan kevés ijesztő jelenet kapott helyet a választott műfajhoz képest. A legendák szerint azért van ez, mert Sean Bean ebben kivételesen nem halt meg, de ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk...
Hitman: A 47-es ügynök (2015)
A Hitman: A 47-es ügynök képében az elsőfilmes Aleksander Bach próbálta meg lemosni a széria hírnevén 2007-ben ejtett szégyenfoltot, de finoman szóval sem sikerült megugrania a lécet. Az egy dolog, hogy degradálták szegény 47-est egy lélektelen akciósztárrá, de az még szomorúbb, hogy szerintük csakis annyi teszi kedvenc bérgyilkosunkat azzá, amit a videojátékokban megszerettünk, hogy öltönyben van, piros nyakkendőt visel, kopasz és pisztollyal rohangál. Bármennyire is szerettük Rupert Friendet a Homelandben, ez bizony rossz casting volt, de még ez a legkisebb gond az adaptációval.
Assassin's Creed (2016)
A Ubisoftnál régóta szerettek volna már filmet faragni az Assassin's Creed franchise-ból, amit végül a Macbeth-tel már bizonyító Justin Kurzel hozott tető alá. A főszerepben Michael Fassbendert láthattuk Callum Lynch szerepében, aki belekeveredik a templomosok és az asszaszinok évszázados küzdelmébe, így újra kell élnie egy őse, Aguilar emlékeit a spanyol inkvizíció idején. Az adaptáció próbált ugyan hű maradni a sorozathoz, de a készítők túl nagy szabadságot élvezhettek (például lecserélték az Animus-gépet is), ami számos átgondolatlanságot szült, abból pedig túl keveset kaptak a rajongók, amire valójában vágytak: a múltbéli jelenetekből. Az egész egy kaotikus rohanás lett, semmi sem kerül kibontásra és véget ér, mire izgalmassá válhatna.
A Kaptár: Raccoon City visszavár (2021)
Kevés szívszorítóbb cikk született a GSO-n annál, mint amiben HP leírta, hogyan élte meg a legutóbbi Resident Evil filmet, ami bevallottan a játékok hangulatát igyekezett visszahozni. A Kaptár: Raccoon City visszavár azonban csúnyán szétesik, tragikus a fényképezése és blőd az akciójelenet-rendezés, ráadásul képtelenség komolyan venni az elvileg ijesztőnek szánt részeit. Hiába az alkotói igyekvés és a viszonylag ismert arcokból álló szereplőgárda (Robbie Amell, Kaya Scodelario, Tom Hopper, Hannah John-Kamen, Neal McDonough, Donal Logue), ahogy bármelyik szereplő megszólal vagy felbukkan egy művi zombi, azonnal elszáll a varázs, és csak a szépen lemásolt helyszínek, illetve a játékokra való kitekintések tudják menteni a menthetőt.
+1: bármi, amit Uwe Boll csinált
Bár a német rendező-fenegyerek két alkotása is helyet kapott a listán, egyszerűen nem mehettünk el amellett, hogy a teljes munkásságát is idecitáljuk. Boll bármennyire is lelkesen, szent meggyőződésből (valójában pénzért) készítette futószalagon az adaptációkat, sajnos nem sok köszönet van bennük, és az alapanyagokra a legjobb esetben is csak homályosan emlékeztetnek minket.
A már említett House of the Dead és Alone in the Dark mellett olyan videojátékok végezték a kínpadon neki köszönhetően, mint a BloodRayne, a Dungeon Siege, a Postal és a Far Cry. Uwe Boll azonban már évek óta nem állt elő újabb videojátékos filmmel, szóval nem kerülnek fel újabb munkái az efféle listákra, marad a jó kedélyű nosztalgiázás a haverokkal és a "mi lett volna ha" típusú spekulációk.
A ti listátokon mik kapnának helyet?
