Két évtizeddel a Pokémon GO-őrület előtt egy hasonló virtuális mánia hatalmasodott el a videojátékosokon: igaz, az talán kevesebb balesettel és kicsit több valós kontaktussal járt. Ám a körülmények mégis sokban emlékeztettek a mai helyzetre: szörnyek százai özönlötték el a virtuális tereket és kiképzőpályákat, és játékosok százezrei indultak útnak, hogy begyűjtsék, nevelgessék, harcoltassák, cserélgessék egymás zsebszörnyeit. Az új őrület oka nem más volt, mint a Japánban 1996-ban megjelent Poketto Monsuta avagy Pocket Monsters nevezetű játék. A japán videojáték-történelem tele van furcsaságokkal, ehhez hasonlót azonban még senki sem látott. A forradalmi újítás technikai alapját a Game & Watch kvarcjátékairól híressé vált Gunpej Jokoi 1989-es Game Boy-a teremtette meg, amely nemcsak a hordozhatósága miatt volt fontos újítás, de azért is, mert egy speciális kábellel (Game Link Cable) össze lehetett kapcsolni a konzolokat.
Rovarokból szörnyetegek
A Pocket Monsters atyja egy bizonyos Szatosi Tadzsiri nevű úriember volt, aki gyerekkorától kezdve fanatikus rovarász hírében állt, és gyűjtőszenvedélyét szerette volna játékká transzformálni. Az ízeltlábúak mellett a másik fontos inspirációt a híres Ultraman tévésorozat Ultra Seven című folytatása jelentette Tadzsiri számára: itt a főszereplő szuperhős kis kapszulákban tárolt, majd hatalmasra növekedő szörnyeket hív segítségül a harcok során. Amikor Tadzsiri meglátott két, összekapcsolt Game Boy-jal játszó fiút, lelki szemei előtt egy olyan játék koncepciója körvonalazódott, amelyben gyűjteni, majd cserélgetni, harcoltatni lehet egymással különféle szörnyetegeket. Ilyen játék már létezett nyugaton is: az Electronic Arts 1985-ben megjelentette Mail Order Monsters nevű szörnygyűjtős stratégiai játékát. A Game Boy hordozhatósága azonban teljesen újfajta játékmód és szociális aktivitás lehetőségét teremtette meg.
Japánban persze nem csak nagy újításoknak van hagyománya, de annak is, hogy ezeket a jó ötleteket először rendre visszautasítsák. Ezért Tadzsirinak csak a sokadik próbálkozásra, nem kis részben az akkor már sztárnak számító Mijamato hathatós segítségével sikerült elérnie, hogy a Nintendo rábólintson az ötletre. Az akkor még Capsule Monsters fantázianév alatt futó játék fejlesztése hat év nonstop munkát jelentett, amelynek során Tadzsiri cége, a Game Freaks többször is a csőd szélére került, maga a fejlesztő pedig fél éven át fizetség nélkül dolgozott, japán videojáték-fejlesztői szokások szerint napi pár óra alvással és minimális táplálékkal beérve, gyakorlatilag az irodában élve.
A Pocket Monsters, majd a Pokémon névre átkeresztelt játék végül 1996 februárjában jelent meg Japánban, Aka és Midori (vörös és zöld) fantázianévvel ellátva. A játék grafikáját (beleértve a figuraterveket) Ken Szugimori készítette, a zeneszerző pedig Tadzsiri egy másik közeli barátja, Junicsi Maszuda volt. A megjelenést ekkor még mérsékelt érdeklődés kísérte, de amikor a játékban elrejtett titokzatos Mew nevű rózsaszín szörnyecske kiléte is napvilágra került, a Nintendo sorsolást hirdetett meg: húsz szerencsés játékos megkapta a szörnyet. A húsz helyre majdnem nyolcvanezren jelentkeztek, ami beindította végre a Pokémon-őrületet. 1998-ban a játék kilépett a nemzetközi porondra is, a Vörös és Zöld változatot pedig a Kék Pokémon követte. (Ez lényegében egy grafikailag és tartalmilag némileg felfejlesztett verzió volt.)
Gyűjtsd a szörnyet, ne tétovázz
A Pokémon univerzum helyszíne Kantó egyik fiktív tartománya. A játék hősének ezt a világot kell felfedeznie, 150 (pontosabban, ha a legendás Mew-t is beleszámoljuk, akkor 151) szörnyet összegyűjtve. A kalandok egy Pallet Town nevű városkából indulnak, ahol egy vad pokémonnal történő szerencsés kimenetelű összecsapás után egy professzor elmagyarázza nekünk, hogyan kell begyűjteni a szörnyeket. A tájak, városok bebarangolása során a korai japán szerepjátékok, például a Dragon Quest vagy a Final Fantasy sorozat hagyományait követve felülnézetből látjuk a világot, míg a karaktereket szemből ábrázolja a játék. Amikor harcba bocsátkozunk egy szörnnyel, a játék átvált "3D-s nézetű" csata üzemmódba: ilyenkor a pokémont egy speciális pokélabdával lehet elkapni. A játékosoknak, vagyis az edzőknek azonban nemcsak az a feladatuk, hogy összegyűjtsék a pokémonokat, hanem az is, hogy kiképezzék őket, majd a speciális pokémoncsapattal legyőzzék a rivális edzők szörnyeit. A végcél az adott vidék ligájába kerülés során az úgynevezett "elit négyes" edzőcsapat megverése, majd a vidék pokémonbajnokával lezajló mindent eldöntő küzdelem: ha ez sikerül, a játék pokémonmesterévé válhatunk.
A pokémonok a harcok során fejleszthetők, megtaníthatók új támadásokra, mi több, később új pokémonná is átalakulhatnak. A pokémonokról az ún. Pokédex, egy speciális kódex tartalmazza az információkat. A szörnyekhez hasonlóan maguk a pokélabdák is különböző képességekkel rendelkeznek.
A Pokémon komplex élményt kínáló, mégis áttekinthető, hierarchikus szerkezetű játék volt tehát, amely egyedülálló módon kombinált különféle stílusokat. A szerepjátékok (adott terület bebarangolása, információszerzés, szörnyek fejlesztése) hagyománya ötvöződött a sportjátékok (kiképzés, ligák, összecsapás a stadionokban) hagyományával. Minderre pedig a szociális aktivitás rakta fel a koronát, vagyis a Game Boy-ok összekapcsolása után a szörnyek csereberéje, a küzdelem. Ez pedig a társasjátékok szellemiségét hordozta. A Pokémon Góval ellentétben tehát szükség volt a hordozók (Game Boy) közti fizikai kapcsolatra is, ami a játékosok szocializációját is elősegítette.
Japánban komoly hagyománya van az iskolai, gimnáziumi klubcsapatok közti versenyeknek (például különböző diák baseball-ligák). A Pokémon sikerének oka a műfajok ügyes keverése, a virtuális és a valós játékélmény ötvözése mellett tehát a társadalmi-kulturális beágyazottság: hiszen így a képzelet extra tartalommal tölthette meg a prózai valóságot.
Kristálytól a platináig
A sikernek köszönhetően persze hamarosan megjelentek a folytatások is. A Vörös, a Zöld, a Kék és a Game Boy színpalettáját használni képes Sárga Pokémon után, amelyeket az első generációs Pokémon játékoknak tartunk, 1999-ben megjelent Japánban a játékok második generációját bevezető Arany és Ezüst Pokémon. A Game Boy Colornak köszönhetően a zsebszörnyetegek világa végre színessé vált. Sokak szerint ezek voltak minden idők legjobb Pokémon játékai, amit az eladások is bizonyítanak. (2010-ig több mint húszmillió példány fogyott el ezekből a változatokból.) Egy évvel később látott napvilágot a kissé feltuningolt, Kristály változat.
A játékok helyszíne most a képzeletbeli Johto tartományba helyeződött át, ahol mintegy száz új pokémonra vadászhattunk. A korábbi részek sztárjai, például Pikachu, Bulbasur, Mew mellett olyan pokémonok jelentek meg itt, mint a levélszerű Chikorita, a sárkányszerű Feraligath, a szárnyszerű, nagy karokkal rendelkező Lugia, vagy három új "legendás pokémon" (olyan, ritka pokémonfajta, amelyekről legendák születnek): a villámokat szóró Raikou, a griffszerű Entei, aki egy vulkánkitöréskor született, valamint Suicine, az északi szél megtestesítője. Mivel bizonyos szörnyek csak bizonyos változatokban léteztek, a Pokédex teljesítése szempontjából szükséges volt az arany, illetve az ezüst verziókat tartalmazó Game Boy-okat kábellel összekötni.
Bár az új Pokémon játékok az előző részek receptjét követték, jó pár újítással is találkoztunk. A beépített óra például valós időben jelezte, mennyi ideje kalandozunk Johto földjén. A harcok során a pokémonok már képesek voltak különféle varázstárgyakat használni. Talán még fontosabb újítás volt az ún. "pokégear", egy speciális szerkentyű, amely egyszerre óra, térkép, adóvevő, és lehetővé tette a játékosok közti kommunikáció elmélyítését. Hogy még izgibb legyen a dolog, a pokémonok képesek voltak szaporodni: ha két "kompatibilis" lényt összehozunk, a tojásból egy nevelhető kis szörnyecske bújt ki, aki bizonyos tulajdonságokat az anyjától, másokat pedig az apjától örökölt.
A harmadik generáció 2002-ben indult hódító útjára a Rubin, a Zafír, majd a Smaragd változattal. Új funkciók jelentek meg, például két-két pokémon harcolhatott egyszerre. A negyedik és az ötödik generációs Pokémonok (például a Gyémánt, az Igazgyöngy, a Platina, a Fekete és a Fehér) már Nintendo DS-re jelentek meg, és az univerzum persze a Gamecube, Wii, a 3DS konzolokon is hódítani kezdett.
Szörny Rt.
Henry Jenkins amerikai esztéta vezette be az ún "transzmédiás történetmesélés" fogalmát: ennek az a lényege, hogy a mai tömegkultúrában az egyes sikertermékek már nem önálló médiumok formájában léteznek: a játékok, a filmek és a képregények közösen adnak ki egy univerzumot vagy franchise-t egy-egy alkotás esetében. Erre kevés jobb példát lehetne találni a Pokémonnál. Japánban már 1996-ban megjelent egy pokémonos kártyajáték, amit 1997-ben az első animesorozat követett. Az eredeti japán rajzfilm hőse Satoshi (utalva Szatosi Tadzsiri fejlesztőre), ellenfele pedig Shigeru (aki nem más, mint Tadzsiri nagy példaképe, Mijamoto megtestesítője.) Ez a sorozat tette halhatatlanná Pikachut is, aki máig a legismertebb és legkedveltebb pokémon. Az anime után nem sokkal egy mangasorozat is elindult. 1998-ban pedig megnyílt Japánban a Pokémon Center áruházlánc, amelyet egy New York-i üzlet is követett. Ma már ismerünk pokémon díszítésű repülőgépeket, a játék pedig az egyetemes popkultúra meghatározó részévé vált - nem véletlenül parodizálta annak idején A Simpson család és persze a South Park is.
Hogy miféle őrület fogja követni a Pokémon Gót, azt nem tudni. Egy azonban már biztos: a szörnyecskék rég kibújtak a zsebekből, mára itt vannak közöttünk, és nem csak a programozók és grafikusok által megálmodott virtuális terekben, hanem az általunk jól ismert parkokban, az utcasarkok mögött, a szekrényeink mélyén. Csak aztán nehogy ők vágjanak egyszer zsebre minket.
