Játékvilágok cikksorozatunkban a legérdekesebb, fantázia szülte világokat mutatjuk be, amelyek különböző médiumok (könyvek, filmek stb.) mellett számos videojátéknak is otthont adtak.
Frank Herbert 1965-ben debütált sci-fi-regénye, A Dűne szerint a Földtől háromszáztíz fényévnyire található Canopus körül kering egy bolygó, amelynek felszínét összefüggő homoksivatag takarja. A gigantikus homokférgeiről és kék szemű őslakosairól ismert Arrakis a mindenkori császár végtelen kiterjedésű birodalmának egy jelentéktelen szeglete lenne csupán, ha bárhol máshol a világon előfordulna még a fűszer néven ismert természetes drog. Ettől, a leírás alapján barnás-narancssárgás, fahéjillatú, porállagú szertől használója jó egészségre, hosszabb élettartamra, fejlettebb érzékelésre és egyes esetekben prekognitív álmokra is számíthat. A fűszer nélkül sosem fejlődtek volna ki a Bene Gesserit rend boszorkányainak emberfeletti képességei, és az Űrliga navigátorai se tudnák meghajlítani a teret. Mivel az Arrakison történtek kihatnak az univerzum egészére, ha bármilyen fennakadás adódna a kitermelésben, az a civilizáció összeomlásával fenyegetne. Ennélfogva aki az Arrakist uralja, az egész világot a markában tartja.
Fűszerben nem lehet hiány
A később számos folytatás és előzmény révén jócskán kibővített történet kezdetén felborulással fenyeget a kényes egyensúly. A status quo megőrzése érdekében IV. Shaddam császár elveszi Vladimir Harkonnen bárótól az arrakisi fűszerkitermelés jogát, és a népszerű Leto hercegre bízza a bolygót. Az Atreides-ház feje, aki emberséges megnyilvánulásaival elnyeri az őslakos fremenek bizalmát, maga is epizódszereplő csupán abban az árulással terhelt, vallási köntösbe burkolt eseményláncolatban, amely fia, Paul felemelkedéséről szól. A sivataglakók által egy kisegér után Muad'Dibnek nevezett ifjú fenekestül felforgatja a világot, leszármazottai pedig hozzá hasonlóan az univerzum kulcsfiguráivá válnak.
Frank Herbert 1986-ban bekövetkezett halála után idősebbik fia, Brian vette át a stafétát, aki azóta is rendületlenül szállítja egyik történetet a másik után. S habár nem egyedül kell megküzdenie a feladattal - állandó tettestársa Kevin J. Anderson, egy Nebula-díjas, rutinos szerző -, a közvélekedés szerint látszik az újabb regényeken, hogy képességei szerényebbek apjáéinál. Mindazonáltal elévülhetetlen érdemeket szerzett a Dune-univerzum gyarapítását illetően, amelynek fűszertől maszatos csápjai más médiumok felé is kinyúltak több-kevesebb sikerrel. A Last Unicorn Games például gyűjtögetős kártyajátékot (Dune Collectible Card Game), majd asztali szerepjátékot (Dune: Chronicles of the Imperium) készített a licenc alapján, miközben a Marvel képregényekkel próbálkozott, de pár füzet után leállította a projektet a visszafogott érdeklődésre való tekintettel. Filmes és videojátékos fronton viszont életképesebbnek bizonyult a franchise, noha több kísérlet is kudarcba fulladt, mielőtt az első megvalósult volna.
Előbb Arthur P. Jacobs, A majmok bolygója filmek producere kaparintotta meg a jogokat, ám váratlan halála miatt a filmadaptációval kapcsolatos tervek is füstbe mentek. Ezután Alejandro Jodorowski chilei rendező állt elő nagyszabású elképzelésével, amelyben a zenéért a Pink Floyd és a Magma, a látványért Dan O'Bannon, H. R. Giger, Jean Giraud és Chris Foss felelt volna, miközben a főbb szerepeket Salvador Dalínak, Orson Wellesnek, Udo Kiernek, Mick Jaggernek, David Carradine-nak és Gloria Swansonnak szánta. Pault saját, tizenkét éves fia játszotta volna el. Financiális nehézségek miatt végül le kellett mondania álmáról, így a filmes jogok a De Laurentiis famíliához vándoroltak. Az olaszok először Ridley Scottot kérték fel rendezőnek, ám ő néhány, előkészítéssel töltött hónap után családi okokra hivatkozva távozott, helyét David Lynch, a későbbi Twin Peaks sorozat kreátora vette át. Az elkészült filmet 1984-ben mutatták be, ám mivel a leforgatott jelenetek fele vágóasztalon végezte a basáskodó producerek és a türelmetlenkedő Universal Pictures nyomására, nincs mit csodálkozni azon, hogy a sztárparádé (Kyle MacLachlan, Sting, Max von Sydow, Jürgen Prochnow, Everett McGill, Kenneth McMillan, Patrick Stewart, José Ferrer, Sean Young), a remek soundtrack (Brian Eno és a Toto munkája) és a sajátos látványvilág dacára még a gyártási költségeket sem hozta vissza. A bukás maga alá temette a tervezett folytatást, és azóta sem láthattunk gigantikus homokférget a filmvásznon, csak tévében, a Syfy csatorna kétszer három részes minisorozatában, amely William Hurt, Alec Newman, Ian McNeice, Giancarlo Giannini, James McAvoy, Julie Cox és Susan Sarandon közreműködésével elevenítette fel A Dűne, A Dűne messiása és A Dűne gyermekei történéseit.
Újabban Denis Villeneuve (Sicario, Érkezés, Blade Runner 2049) szándékozik eposzi léptékű sci-fit forgatni a Legendary Pictures támogatásával. Ha sikerül tető alá hoznia a produkciót, talán videojátékot is kaphatunk oly sok év után, addig viszont csak nosztalgiázni tudunk.
A félelem az elme gyilkosa
Nagyjából egy évtizedet ölel fel az a periódus, amelynek során két fejlesztőcsapat is dolgozhatott a Dune-licenccel. Az 1992 és 2002 között működött Cryo Interactive Entertainment következetesen a történetmesélést állította alkotásai fókuszába, míg a franciákénál jóval fényesebb karriert befutott Westwood Studios (1985-2003) a nemesi házak közötti háborúskodás vezérfonala köré szőtte játékait. Egyazon évben, 1992-ben debütált mindkét stúdió adaptációja néhány hónapnyi eltéréssel. A Cryo-féle Dune játékmenete a kalandjátékok megoldásait ötvözte a 4X-es stratégiai játékokban látottakkal, cselekménye pedig az azonos című regényét vette alapul, noha egyes karaktereket kihagyott, többek szerepét megváltoztatta, és számos más területen sem szabott gátat az alkotói szabadságnak. Pault alakítva kellett az Atreides-ház és a fremen törzsek erőit az irányításunk alá vonni, majd fokozatosan terjeszkedve kitenni a gaz Harkonnenek szűrét.
A Westwood Dune II: Battle for Arrakisa (Amerikában Dune II: The Building of a Dynasty) elvesztette ugyan az elsőségért folytatott versenyt, de hatása a játékiparra összehasonlíthatatlanul nagyobb. A legkorábbi RTS-ek egyikeként meghatározó szerepet játszott a műfaj elterjedésében azáltal, hogy kikövezte az utat a Command & Conquer sorozat és annak vadhajtása, a Red Alert számára. Története szerint az uralkodó kihirdette, hogy arra a nemesi családra bízza az Arrakist, amelyik a legtöbb fűszert képes kitermelni. Az Atreides-, a Harkonnen- és a játék kedvéért létrehozott Ordos-házak szállnak ringbe, hogy megküzdjenek egymással, végül pedig a császár saját sardaukar elit harcosaival is.
1998-ban a várt folytatás helyett egy remake-kel lepte meg a rajongókat a Westwood, ez volt az Intelligent Gamesszel közösen készített Dune 2000. Pofásabb látvány, egyszerűbb irányítás (már nem az oldalsó menüben kellett kiadni a parancsot a támadásra, elég volt az ellenséges egységre kattintani), és az időközben a stúdió védjegyévé vált élőszereplős filmbetétek varázsolták korszerűbbé és végső soron jobbá a bázisépítés, az egységgyártás, a fűszer-betakarítás, illetve az ellenség lerohanásának élményét. Három évre rá már tényleg megszületett a folytatás a két stúdió ismételt együttműködésének eredményeként. Megtartották a három versengő frakciót, de fontos szerepet szántak az Űrligának, a csempészeknek és a génmanipuláció területén úttörőnek számító Tleilaxu társaságnak is, miközben az elavult motort egy jóval modernebb 3D-sre cserélték. A filmbetétekben felbukkanó színészeket illetően viszont nem sikerült akkorát villantania az Emperor: Battle for Dune-nek: míg a remake-ben John Rys-Davies is szerepelt, addig az utolsó arrakisi RTS-ben Michael Dorn, a Star Trek Worf hadnagya számított a legnagyobb fogásnak.
Ugyanebben az évben a Cryo is hallatott magáról, mégpedig egyszerre két adaptációval. A Frank Herbert's Dune című külső nézetes akciójáték szolgaian követte az első regény cselekményét, és itt nagyjából véget is ér erényeinek rövid listája. A Dune Generations pedig egy online stratégiai játék ígéretével kecsegtetett, amelynek perzisztens világában a játékosok dinasztiái egymással tusakodva, alkalmi szövetségekbe tömörülve küzdöttek volna a felbecsülhetetlen értékű sivatagbolygóért. Aztán nem sokkal később kiderült, nincs annyi fűszer a világban, amennyivel el lehetett volna kerülni a csődöt.
