Amikor rövidülnek a nappalok, és az átlag (mint jómagam) sötétben jár dolgozni (nem úgy, mint a szerkesztőségben melózók), óhatatlanul is előbukkannak olyan gondolatok, amelyek visszavezetnek a múltba. Főleg mostanában vagyok ezzel így, amikor minden hétfő és péntek reggel 1,5 órát autózom a sötétben, hogy eljussak a munkahelyemre, ám ennek is megvan a maga előnye, hogy ilyenkor a monoton folyamat közben el tudnak kalandozni a gondolataim a régmúlt irányába. Természetesen anélkül, hogy közben bárkit elgázolnék.
Minap olyan este hat után hazaérve azt tapasztaltam, hogy a nappaliban féltucatnyi gyerek generálja a káoszt PS4-gyel, táblagéppel, laptoppal és minden egyéb kütyüvel, ami csak a kezük ügyébe kerülhet. Egy pillanatra megtorpantam, és elképzeltem, mekkora élmény lenne üvöltve hazazavarni az egész bagázst arra hivatkozva, hogy ötkor keltem, és 450 kilométert autóztam, szóval pihenésre van szükségem.
De aztán eszembe jutott valami.
Azok az idők, amikor Turiszt típusú szovjet félverseny kerékpáromon nyargaltam Herczeg Csaba barátomhoz a nyári szünet szinte minden egyes reggelén, hogy már fél kilenckor az őrületbe kergessem szüleit a csengetésemmel. A környezetemben csak neki volt a C64-hez floppymeghajtója, amit aztán a géppel együtt egy Amiga 500-ra váltott. Ó, azok a boldog békeidők, amikor 14 évesen a Gunship előtt ülve minduntalan az amerikai himnuszt dúdoltuk, ha éppen kilőttünk valamit (ezt egyébként a Kincs, ami nincsben láttuk, bár ott nem a himnuszt énekelték). Aztán ha kicsit meguntuk, és éppen magunk voltunk otthon, gyűszűnyit kortyoltunk a szülők által a vitrinben őrzött likőrök valamelyikéből, hiszen akkoriban még fogalmunk sem volt arról, hogy azért ennyinél valamivel több kell a felhőtlen hangulathoz.
Szóval állok otthon a nappali ajtajában, és nézem a 9-10 éves csapatot arra gondolva, hogy talán mégsem kellene őket elzavarni, ezért inkább odamegyek a fiamhoz, és egymás tenyerébe csapva nyomunk egy ötöst, aztán elkérem tőle a kontrollert, hogy három perc alatt két gólt rúgjak a FIFA 16-ban. Nem azért, mert profi vagyok, hanem mert nagyon könnyű fokozatra van állítva. Utána átváltunk World of Tanksre, hogy hét perc alatt az általam annyira kedvelt Province térképen gusztustalanul kempelve nem kevesebb, mint nyolc ellenséges tank halálát okozzam a 15-ből, ezzel messze a legjobbként végezve csapatomban. A srácok egyetlen szempárként tapadnak a tévére, és nem hiszik el, hogy az "öreg" ennyire formában van. Szerencsére a következő kört már nem látják, mert menniük kell haza, így jótékony homály fedi, hogy az Ardennekben velem törlik fel elsőként a hegygerincet, de úgy, hogy még csak azt sem tudom igazán, mi történt. Csalódottan teszem le az asztalra a kontrollert, és ekkor meghallom, amint az egyik gyerek a cipőjét húzva azt mondja a fiamnak: "Milyen jó fej apukád van!" Bevallom, ez sokféle érzést gerjesztett bennem, és egyértelmű pozitív mivolta mellett óhatatlanul elindított egy olyan gondolatlavinát, ami aztán csak hosszas száguldás után állt meg a völgyben. 
Valóban elszaladt az idő. Nemrég még jómagam voltam az, aki csodálattal nézte azokat a szülőket, akik nem csupán szülők voltak, hanem mindemellett pajtik is gyerekük számára, egyébként pedig önfeledten rúgták fel egymást a játszótér focipályáján, és akik a mi bringáinkon nevetségesen összegörnyedt pózban kergették egymást az aszfaltúton. Egészen addig, amíg Varga apuka egy szerencsétlen manőver közben bele nem zúgott az árokba, ahol a burkolólapok meglehetős hatékonysággal rendezték át az arcát annyira, hogy utána a rendőrségen új személyit kelljen kérnie, mert a régiben nem stimmelt a fotó.
De van valami, ami soha nem változik, ez pedig a játék iránti szenvedély.
Lehet, hogy húsz évvel ezelőtt csapágyasra hajtottam a PC-t két év alatt, manapság pedig van úgy, hogy egy hónapig be sem kapcsolom, de a játékos akkor is ott lapul bennem, mint ahogyan szerintem minden egyes családapában, akit valaha is megcsapott a CRT-monitorok és a tápból áradó égett por szaga. Nem történt semmi különös, csak a prioritások változtak, hiszen már nem mi vagyunk a legnagyobb játékosok a családban, hanem a gyerekeink, így nekünk szemléletet kellett váltanunk, és magunkat háttérbe helyezve, a gyerkőc játékos igényeire koncentrálni.
És igen, itt jönnek a dilemmák. Vajon mikor engedjük oda egy olyan játék elé, amelyben reccsen a csont, fröccsen a vér, törik a gerinc, és olyan rémes pofák törnek rá, amilyeneket csak egyujjnyi zsíros pörköltvacsorák után szoktunk álmodni. Mikor és mennyit engedjük játszani, melyek a helyes arányok? Hét közben ohne játék, hétvégén viszont korlátlanul? Vagy lehessen hétköznap is egy kicsit, viszont hétvégén meg ne menjen 0-24-ben? Valóban torzítja a lelkületét, ha már 7-8 évesen gerinceket tép ki, vagy fel tudja érni ésszel, hogy ez nem a valóság?
Szülőnek lenni hatalmas felelősség, és játékos szülőnek még inkább.
Hiába hisszük azt, hogy amikor mi voltunk hasonló korúak, bőven el tudtunk igazodni játék és valóság között, mert a vérontás 320×240-ben messze nem azt jelentette, mint most 4K-ban. Hatalmas felelősség van rajtunk, játékos szülőkön, miközben a világ elrohan mellettünk, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy míg tinédzserkorunkban az ujjaikat tördelték mellettünk a szomszédok, miközben fensőbbséges leereszkedéssel az arcunkon feltelepítettünk valami drivert a gépükre, mostanra bizony a saját 10-12 éves gyerekünk a két lábon járó troubleshooting, mi meg foghatjuk a járókeretet, és sunnyoghatunk tovább. Ugyanakkor az a tény, hogy a családban nem csak mi vagyunk az egyetlen játékfüggők, valamelyest enyhíti a nyomást, és vitathatatlan, hogy lerombolhatatlan hidat képez apa és gyereke közt minden közösen megélt játékélmény. A pillanat, amikor rájövünk, hogy a csemeténk nem azért győzött le minket egy viadalban, mert hagytuk magunkat, hanem azért, mert valóban felülkerekedett rajtunk, leírhatatlan elégedettséggel tölt el minket.
És miközben megállíthatatlanul trappolunk az öregedéssel együtt járó kopás felé, tudjuk azt, hogy ott ül egy tízéves valaki, aki felnéz ránk még akkor is, amikor rommá ver bármilyen játékban, mert mi vagyunk azok, akik kitapostuk neki az ösvényt ahhoz, hogy számára is adott legyen a játék öröme. Nem érdekes, hogy 30, 40, 50 vagy még több év van mögöttünk, ha leülünk játszani, újra ugyanolyan tízévesek vagyunk, mint az a csillogó szemű gyermek, aki önfeledten kacag, amikor elveszítjük ellene a harcot.
Apának lenni jó, de játékos apának lenni még jobb.
Persze közben az öregedés két kézzel markol belénk, és nem enged, sőt úgy zabál fel, hogy valójában észre sem vesszük. Erre csodás példa az idei GameStar-tábor, ahol egy pillanatra elidőztünk a felfújható vízi akadálypályán, és bár jómagam nem tartozom a nehezen mozgó, kórosan elhízott negyven felé közelítők táborába (értjük RG, értjük - HP), keserűen állapítottam meg, hogy már messze nem úgy működöm, mint akár öt-10 évvel ezelőtt. De amikor leülök a gép elé, és elindítom a játékot, akkor azért ugyanannyira top játékosnak érzem magam, mintha nem is telt volna el 25-30 év a C64 óta, és a lényeg pontosan ebben van. Lehet, hogy fizikailag öregszünk, és lehet, hogy reggelente már nehezebben kelünk ki az ágyból, sőt, az is lehet, hogy már három-négy sör után képesek vagyunk másnaposak lenni. És valószínűleg békésen alszunk, amikor a fiatalok még el sem indultak a buliba, de a játékban ugyanolyan legyőzhetetlen hősök vagyunk, mint egy, kettő, vagy akár három évtizeddel ezelőtt. Jegyezzük meg ezt az érzést, és táplálkozzunk ebből akkor, amikor úgy érezzük, berozsdásodtunk. Világ gamer apukái, egyesüljetek!
