Aki már a 2000-es évek elején is olvasott videojátékokkal kapcsolatos híreket, annak biztosan ismerős lesz Uwe Boll neve, de sokan nem bánnák, ha az úriember inkább csak házi videókat forgatott volna, és nem aláz meg olyan népszerű franchise-okat, mint a House of the Dead, az Alone in the Dark, a BloodRayne (melyhez kapcsolódóan nem egy, hanem rögtön három filmet is forgatott), vagy a Far Cry.
2003 és 2011 között szórta ki sorra a rosszabbnál rosszabb adaptációkat, amik egyébként csak nyomokban kapcsolódtak az alapanyagukhoz, de legalább nevük miatt valamennyire felkeltették egy szűk közönség figyelmét. Megpróbált a Warcraft filmre is bejelentkezni, de a Blizzard határozottan elutasította, kijelentve, hogy neki pláne nem adnák a jogokat.
Van azonban egy olyan csavar az egészben, hogy Boll nem is akart jó filmeket csinálni, holott az adaptációk előtt volt néhány alkotása, ami nem sikerült olyan rosszul: munkássága elsősorban egy német adójogi kiskapu kihasználására épült, mellyel gyakorlatilag még nyert is a bukásokon.
Az Alone in the Dark DVD-jén található rendezői kommentárban maga is elismerte, hogy filmjeit egy német adómenedékalap segítségével finanszírozza, így a befektetett összeg felét visszakapja az államtól. A House of the Dead 12 millió dollárból készült, és 5,73 milliót szedett össze jegybevételekből a nyitó hétvégéjén; az Alone in the Dark 20 millióba került, és 5,1 millió jött vissza, de a legtöbbet papíron a Dungeon Siege-en alapuló, Jason Statham főszereplésével készült A király nevébennel bukta: 60 millióból készült, és mindössze 10 milliót termelt. Több részletet nem tudunk, de valószínűleg még így sem volt számára veszteséges a filmkészítés.
Röviden összefoglalva: a német adótörvények a filmipar felvirágoztatása érdekében annak idején lehetővé tették, hogy kis trükközéssel bárki, aki banki kölcsönből befektet egy német gyártócégnél készülő filmbe, leírhassa az adóterheket. Csak a bevételek után kellett adózni, így hát minél rosszabbul teljesített egy film, annál jobban jártak azok, akik pénzt tettek bele - köztük Bollal. A videojátékos licencek viszonylag olcsók voltak akkoriban, a kiadók meg örültek, hogy extra pénzt kapnak a jogok után, nem érdekelte őket, hogy azokkal ki mihez kezd. Ezt a kiskaput viszonylag hamar, 2006 környékén bezárták, majd 2008-ban betiltották az adómenedékalapot is, így Boll kénytelen volt beszüntetni tevékenységét.
Nyilvánosan azért képes volt mindenki mást hibáztatni: a House of the Deadet tökéletesnek nevezte, bírálta a játékkiadókat, hogy nem támogatták, csak eladták neki a jogokat, és beszólogatott kritikusoknak, újságíróknak. 2006-ban kihívta öt legnagyobb kritikusát egy-egy tíz menetből álló bokszmeccsre, és jelezte, hogy szívesen látja Quentin Tarantinót, valamint Roger Avaryt is. Ne higgyétek, hogy ez csak PR-trükk volt:
a Raging Boll névre keresztelt rendezvényen kiállt ellene a Something Awfulnál író Rich Kyanka, a Rue Morgue magazinnál dolgozó Chris Alexander, a Cinecutre írója, Carlos Palencia Jimenez-Arguello, az Ain't it Cool News-os Jeff Sneider, és egy amatőr bokszoló, Chance Minter. Boll mindegyiküket legyőzte.
Később ráült a negatív visszhangok hullámaira: 2008-ban megígérte, hogy visszavonul, ha egy petíció eléri az egymillió aláírást, de ez csak 353835-ig jutott. Utána, a Postal promózása során Michael Baytől George Clooney-ig mindenkibe belekötött, majd azzal védekezett, hogy igazából Hollywood egészét akarta leretardáltozni, nem a konkrét embereket, akiket megnevezett. Bayt is kihívta bokszmeccsre, mire válaszul a rendező közleményt adott ki, amiben elmondta, nem is hallotta a nevét, amíg fenyegetőzni nem kezdett.
2016-ban visszavonult a fenti videóval, és éttermet nyitott Vancouverben, 2020-ban pedig bejelentette visszatérését, és azt, hogy készül két projektje, a Rampage IV: The New Blood és a Germany in Winter. Ezeken az adótörvények kijátszásával nyerészkedni már nem tud, és az is kérdéses, hogyan tudja finanszírozni őket (korábban a Kickstarterrel is sikertelenül próbálkozott), de ha ő helyénvalónak érzi, hogy alkot, ám legyen.
