Japánt sokszor a nagyon furcsa és nyugati ember számára nehezen értelmezhető játékok otthonaként említik, miközben a játékipar egyik meghatározó forrása. Hiszen nemcsak vicces lóverseny-szimulátor és fenék alakú kontrollerrel irányítható proktológiai játék született a szigetországban, hanem a Pac-Man, a Space Invaders, a Mario- és a Zelda játékok, a Metal Gear Solid sorozat - és még oldalakon keresztül lehetne sorolni a fontos és megkerülhetetlen címeket. Japán a gamerkultúra távol-keleti pólusa, sőt bölcsője, és az országon belül is van egy hely, ahol mindennél hevesebben indul meg az egyszeri játékos nyálelválasztása: Akihabara. Ősszel volt szerencsénk Grathtel ott tölteni egy kis időt a 2018-as Tokyo Game Show napjaiban; most megpróbálom visszaadni az akihabarai élményt.
Ez már a 21. század
Bár a japánok adnak a tradíciókra, Akihabara a XX. század közepén egészen máshogy nézett ki, mint ma. A kereskedőnegyedet már akkoriban is Elektromos Városnak becézték, de még nem álltak a ma látható nyolc-tíz emeletes, kis alapterületű áruházak, amelyek úgy zsúfolódnak egymás mellé, mint az Akihabarába érkező geekek az ide vezető Jamanote vasútvonalon. Mielőtt a negyed a számítástechnikai termékek tokiói központja lett, főleg háztartási gépeket árultak itt, illetve szinte bármit, aminek az elektromossághoz köze volt, a kábelvégektől a használt diódákig. Ekkoriban sok olyan bolt működött, amely csak egy-két négyzetméteren terült el, jellemzően egyszemélyes személyzettel, és ezt az arculatát Akihabara a nyolcvanas évekig őrizte kisebb-nagyobb foltokban. Amikor a magyar játékfejlesztés egyik ősatyja, a Novotrade játékfejlesztő részlegének technikai vezetője, Kiss Donát beszerezte a magyarok nintendós fejlesztéseihez szükséges NES-eket (amiket aztán jól széthackeltek, és visszafejtettek), Akihabarában vásárolta meg a cuccokat. Erről Kiss be is számol a Vakondok 4-ben és a Checkpoint podcastben, és bazárnak nevezi Akihabarát - nem véletlenül: akkoriban még sok pici bolt (néhol inkább csak stand) osztozott az Elektromos Városon.
Ma már csak egy szűk sikátor őrzi a régi Akihabara hangulatát, ahol még megvannak a kábelvégeket árusító bácsik, de egyébként az említett áruházak uralják a főbb utcákat - a mellékutcákat pedig az alacsonyabb, három-négy emeletes üzletek, amelyek nem ritkán egy bolthálózat részei. A képregényeket, játékokat, akciófigurákat, jelmezeket és más geekségeket árusító boltokat néhol megbontja egy-egy játékterem vagy rámenező, az utcákon pedig szobalánynak öltözött hölgyek osztogatnak szórólapokat (többnyire boltokét, de pár éve az egyikőjük olyan szolgáltatást reklámozott, amelynek az a lényege, hogy egy nőn aludhatsz - nem vele, hanem rajta, vagyis a szebbik nem egy képviselőjét párnaként használva). Ez a közeg persze ideális a helyi manga- és animerajongó otakuknak, de a magunkfajta turistáknak is nehéz volt hazajönniük onnan. Grathtel jó pár százjenest eljátszottunk egy-egy utunkba eső játékteremben, ahol általában volt egy emelet a ritmusjátékoknak (azt messzire kerültük), egy a Street Fighter-szerű beat'em upoknak, a többin meg új játékok és régiségek osztoznak. A játékgépek egy része pénz mellett egy helyi törzsvevői kártyával is működtethető, és vannak köztük egészen furcsa mutánsok is (például azok a masinák, amelyekre kézzel fogható kártyákat is ki kell pakolni). Mi főleg egy régi Bomberman játékkal szórakoztunk, illetve a Time Crisis 4-gyel, amelyben fénypuskával oldották meg a lövöldözést, két pedállal pedig a fedezékek között lehet váltogatni, és ez sokkal fárasztóbb, mint gondolnánk.
Aki a régit nem becsüli…
A videojátékos üzletekben szinte mindent megkapni, ami megfordul keleten - ami azt jelenti, hogy Commodore gépeket és a Spectrum-játékokat például egyáltalán nem, de egy Virtual Boyt vagy WonderSwant könnyű levadászni, ráadásul általában nagyon jó állapotban. A japánok vigyáznak a műszaki cikkekre, és elvárt, hogy a 20-30 éves hardvereket eredeti dobozzal, kézikönyvvel árulják a boltok. Azért alakult ez így, mert az országban nagy kultúrája van a használt holmiknak: Tokióban és több más nagyvárosban óriási a népsűrűség, emiatt a lakások picik, és a megunt konzolok rögtön mennek a boltokba, a mindenkori tulajdonos tehát vigyáz a gépre, hogy aztán majd el tudja adni. A szoftverkínálat is lenyűgöző, és brutális ritkaságokat találni a retrojáték-kereskedők vitrinjeiben. Láttunk például egy Battle Rush nevű Famicom-játékot, amely a Bandai rég elfeledett Datach kiegészítő hardverére megjelent hat játék egyike volt - na, ezt potom 198 ezer jenért, azaz körülbelül félmillió forintért vesztegették.
Viszont akár új, akár régi a játék, valószínűleg konzolos; Akihabara-szerte sok tízezer Sega-, Nintendo- és Sony-játék közül lehet válogatni, nem is beszélve az olyan egzotikus dolgokról, mint a PC-98. DOS-os vagy windowsos játékot csak mutatóba láttunk az egyik boltban, például pár ezer jenért meg lehetett kapni az Age of Empires II-t - aztán egyszer csak megtaláltuk a japán PC-s piacot. Jelentem, valójában rengeteg PC-s játék készül Japánban, csak éppen a nagy többségük erősen 18+-os. Több száz (de lehet, hogy több ezer) olyan PC-s játékot láttunk polcokra felsorakoztatva, amelyekben a borítóképek alapján általában valamilyen mangalány meghódítása volt a cél, már amennyiben a meghódítás eszköze lehet például egy tüskés, nedvedző csáp. És láttunk még durvább borítókat - valószínűleg már csak rájuk nézni is a Btk.-ba ütközik -, ezeken főleg ijesztő részletességgel lemodellezett kiskorúak szerepeltek.
Ennek ellenére, ha az ember egy kicsit is nyitott a konzolokra vagy csak úgy általában a keleti játékokra, Akihabara egy csodálatos gamermennyország, amely minden sarkon tartogat meglepetéseket és szórólapokat osztogató lányokat. Játéktermei, boltjai a nyugati embernek nagyon különleges élményt adnak, szóval ha tehetitek, menjetek el egyszer oda!
