Leírtam már az évek során nem egyszer, és ezt az állítást vállalom továbbra is: a Resident Evil játékokat mindig az atmoszféra, a legendás hangulat, a nyomasztó környezet emelte magasba, sosem a történet vagy a karakterek. A Capcom által teremtett világ persze a maga módján emlékezetes pillanatokat, hősöket, ellenfeleket épített, de a karakterek árnyalása, a megfelelő dramaturgia és mély mondanivaló sosem volt az erőssége a kreatív csapatnak.
Nincs is ezzel baj, valahogy mégis megvolt a sorozat varázsa, amely milliókat szögezett a képernyő elé, és ezt újra és újra megpróbálták élőszereplős filmekkel (amelyek a kellemetlen lakótelepi arcok ebben a buliban, nincs semmi hozzáadott értékük, de hangosan röfögnek a konyhában), valamint animációs alkotásokkal és újabban már élőszereplős sorozattal is feldobni, népszerűsíteni, mélyíteni... na jó, utóbbiban egyáltalán nem vagyok biztos. De tény, hogy a Resident Evil animációs filmek legalább valamit hozzáadtak a játékok történetéhez, vagy legalábbis ügyesen illeszkedtek a széria idővonalába.
A Netflix által bemutatott Resident Evil: Infinite Darkness szintén ezt a receptet követi, egészen jól azonosíthatóan a Resident Evil 4 és 5 között helyezkedik el, de önálló egész estés kaland. Négy részes sorozatba vagdalt film, szép és kerek történettel, meglepően izgalmas és csavaros mesével - persze ezt értelmezzétek a maga helyén, nyilván szó nincs arról, hogy megszületett az új Nolan-féle Memento a Capcom fiúzenekarokat idéző hősével, és az évek óta vörös bőrkabátban parádézó hősnőjével, de komolyan élvezhető végeredményt kaptunk.
Nincs semmi túltolva, minden kötelező elem (háborús film, zombis film, politikai thriller, bosszúsztori, barátból ellenség, ellenségből barát) pont úgy van adagolva, hogy az ember legszívesebben a kezébe venné a kontrollert, és játszaná az akciórészeket, részt venne a történetben. Ez pedig nagy szó, ha a Resident Evilről beszélünk.
A Damnation, a Vendetta, és a Degeneration előtt játszódó film alapvetően a Resident Evil 5 határozott előszele, de okosan reflektál csak rá, gyakorlatilag önálló sztorit mesél el, ha nem játszottál a játékokkal, akkor is nagyrészt kerek egész az élményt. Azt leszámítva, hogy a sztorinak van két olyan hőse, akit ismerned kellene, hogy bármilyen szinten is kötődni tudj hozzájuk, mivel semmilyen valódi mélységet nem kapnak ebben a történetben (amúgy se nagyon, lássuk be), de azért becsülettel végigvergődik magukat a náluk sokkal érdekesebb sztorin, amelynek pont a mellékszereplői adják hozzá az érdemi extrát az élményhez.
Nick Apostolides (Resident Evil 2 Remake) hangjának csak örülni tudtam (5 Leon szinkronhang van már, avatatlan fülnek fel sem tűnik persze, annyira szerényen szórja itt is a frappáns félmondatokat), de a többi szinkronszínész is tisztességgel végzi a munkáját, és a dialógok is csak ritkán csapnak át pátoszos vagy semmitmondó kellemetlenkedésbe.
Ehhez pedig nagyon korrekt látvány és jó rendezés társul, pont annyira realista ábrázolással, ahogy 2021-ben egy Resident Evil játékot szeretne látni az ember.
Tényleg, ismétlem magam, de talán az a legjobb egy animációs spin-off esetében, ha legszívesebben játszanánk, miközben nézzük.
Biztos volt értelme annak is, hogy ezt a 2 órás filmet 4 részes minisorozatként tálalták, pont annyira cliffhangeres mindegyik epizód, hogy végigvisz a hátán a flow, talán még túl hamar is véget ért a móka, lehetett volna még egy-két szálat mélyíteni, vagy akár Leon és Claire múltját és kapcsolatát is ábrázolgatni azoknak, akik nem Resident Evil fanként szeretnék értelmezni a látottakat. Mivel nyilvánvalóan tehetséges gárda dolgozott ezen az alkotáson, kaphattak volna talán kicsit több teret, de végül is feltehetően nem az utcáról betévedő nézőknek szánták ezt az alkotást, és ha már minimálisan képben vagyunk a fő történetszállal, akkor számos izgalmas és érdekes utalással kapunk egy kerek sztorit.
Az Infinite Darkness nem lesz koronagyémánt, de korrekt és izgalmas kaland, zsigerből hozza a Resident Evil atmoszféra több elemét is, és elegendő drámát csempész a történetbe, amivel már felülről veri a játékokat, pörgős és magával ragadó 2 órát nyújtva. Ha a Netflix égisze alatt ez lesz az új sztenderd, részemről maradok továbbra is elvakult rajongó, köszönöm!
