Retrósan kezdődött 2018 a játékiparban: jött a Shadow of the Colossus, a Secret of Mana és az Age of Empires: Definitive Edition. Hamar ki is alakult a közmegegyezés, hogy milyen hárombetűs reakciókkal illik értékelni ezeknek a régi játékoknak az újramelegítéseit: a Colossus wow, az Empires meh, a Mana pedig wtf. Persze ez erős leegyszerűsítés, és nem feltétlenül igazságos.
Minden, ami re
Remake és remake között óriási különbség lehet, nemcsak minőségben, de koncepcióban is. És még az sem biztos, hogy remake-nek nevezhetünk minden újraéledt régiséget. Tegyünk hát rendet a fejekben négy kategóriával, amelyekbe besorolható az összes, "re-" kezdetű próbálkozás.
Rerelease: Egy korábban megjelent játék újabb kiadása különösebb, a kiadás kedvéért készült plusztartalmak nélkül. Jellemző példa egy GOTY játékkiadás, egy konzolos játék késéssel érkező PC-s portja, esetleg egy játék megúszós átdolgozása az új konzolgenerációra.
Remaster(ed): Gyakorlatilag egy felturbózott, mindenféle nyalánkságokkal telepakolt port, ami ettől még port marad. Jellemző példa egy régebbi játék HD-kiadása (amelyben a HD-ság a legnagyobb plusz), illetve általában egy alaposabb grafikai ráncfelvarrás egy új konzolos/PC-s változaton, esetleges bugfixekkel, miközben a játékmechanika szinte érintetlenül marad. A PS4-es The Last of Us Remastered például teljes joggal viseli ezt a szót a címében, de remaster volt a Shadow of the Colossus PS3-as HD-kiadása, és sok hasonlót lehetne említeni, mert remastered verziókkal Dunát lehet rekeszteni. A kiadóknak is talán ez a legjobb felállás: egy ilyen kiadásra általában nem kell óriási energiákat fordítani, a kockázat pedig nem nagy, hiszen egy korábban már bizonyított címet támasztanak fel.
Remake: A Shadow of the Colossus PS4-es változata viszont már remake. A szóban benne van a magyarázata is: a fejlesztők újra elkészítik a játékot. Valószínűleg még csak nem is az eredeti fejlesztők (a Colossust például a Bluepoint dolgozta át), akik a kor elvárásainak megfelelő grafikával, motorral és játékelemekkel teremtik újra a klasszikust. Lehet, hogy nem dolgoznak teljesen a nulláról (mert kapnak régi forráskódrészleteket, karaktermodelleket és hasonlókat), de alapjaiban újítják meg a játékot, nem csupán grafikailag tupírozzák fel azt - ugyanakkor mindvégig hűek maradnak az eredeti játék karaktereihez, sztorijához, pályáihoz, játékmenetéhez, szellemiségéhez. A remake-ek jellemzően nem egy páréves, hanem egy sokkal régebbi játékot élesztenek újra, nem ritka, hogy ilyenkor a 2D-grafika 3D-vé változik (lásd a Secret of Mana esetét), és korábban nem látott játékmódok jelennek meg a főmenüben.
Reboot: Nevezik reimaginingnek is. Ez az a szituáció, amikor egy régi brandet visznek tovább, de ahelyett, hogy egy konkrét játékot alkotnának újra, más, átgondolt módon teremtik meg az ismerős, de jó esetben a korábbinál sokkal gazdagabb játékélményt. A kifáradt sorozatok mentsvára ez, gondoljunk csak a Tomb Raider 2013-as rebootjára, az új Doomra vagy a Prince of Persiára - nem az 1989-es alapjátékra, hanem a 2008-asra, amely egészen egyedi látványvilággal és egy állandó segítőtárssal újította meg a homoktrilógiába kicsit belefásult szériát. A grafika, a karakterek, a történet, a szabályok, bármi átalakulhat, ha közben a játékosnak nem lesz az az érzése, hogy a játéknak már semmi köze sincs az elődökhöz. Az öt évvel ezelőtti Tomb Raider például egy sokkal esendőbb, emberibb Larát villantott, mint a sorozat korábbi részei, mégis Tomb Raider tudott maradni.
Persze nincsenek éles határok a négy kategória között. Amikor az első, 1987-ben megjelent Larry kalandjátékot 1991-ben újra kihozták, csak szebb VGA-grafikával, az egy sima remastered kiadás volt. De elmondhatjuk-e ugyanezt a The Secret of Monkey Island (1993) 2009-es átrajzolására, amelyben a szebb grafika mellett volt szinkron is, ráadásul bármikor lehetett váltogatni a régi és az új külső között, hogy összehasonlítsuk a kettőt? Ez utóbbi egyébként olyan funkció, amit már nem várnánk el egy remastered kiadástól, és hasonló okokból a remake és a remastered határán táncol a 2001-es első Halo tíz évvel későbbi évfordulós tuningolása is (csak az ugyebár FPS, ebben a műfajban még bravúrosabb a grafikaváltogatás megoldása).
A bevezetőben említett három játékot a fentiek fényében úgy sorolnám be, hogy az Age of Empires: Definitive Edition remaster, a Shadow of the Colossus és a Secret of Mana pedig remake. Persze a játékkiadók összevissza címkéznek, egy "remastered edition" lehet akár remake is, és az olyan gumifrázisok is takarhatnak sok mindent, mint a "definitive edition". Szóval ha hallunk egy új remake-ről, érdemes előbb a hírekből meggyőződni arról, hogy pontosan miről van szó, és ahhoz igazítani az elvárásainkat. Az Age of Empires: Definitive Editiont például nem fair a Colossushoz hasonlítani, mert az előbbi egy 20 dolláros HD remaster, utóbbi pedig egy 40 dolláros remake csodásan megújult grafikával és új játékmódokkal. A Colossus inkább a Secret of Manával van egy ligában, és a Mana itt alul is marad (mert hiába lett néhol egész mutatós 3D-grafikája, az irányítás borzalmas, és tele van bugokkal).
Válaszolunk
És akkor a cikk végéhez közeledve lassan ráfordulhatunk a címben feltett kérdésre: mitől jó egy remake? Például attól, hogy a megfelelő játékot teremtik újra, olyat, amire valóban szükségük van a játékosoknak (számos értelmetlen Pac-Man-felélesztést lehet hozni ellenpéldaként, miközben az eredeti is tökéletesen játszható). Aztán még attól, hogy a remake-en meglátszik a jelen idő, tehát a grafika, a szinkron és a zene kellően pimpelt, miközben nem gyalázza meg az eredetit.
A Night Trap 25. évfordulós kiadása nemcsak azért volt rossz, mert a játék eleve az volt, hanem mert a régi FMV-jelenetekkel nem lehetett mit kezdeni. Vagy ott a Final Fantasy VII esete: mielőtt a készülő - és a rajongók által nagyon várt - szuperremake ismert lett volna, az egyik E3-on bejelentették a PS1-es verzió sima HD-feldolgozását, a rajongók pedig inkább bosszankodtak. Ha a külcsín csak keveset tud változni, mert nincs értelme nagyon átszabni, akkor valamilyen tartalmi pluszt kell adni - ezt például a Grim Fandango újabb verziója ügyesen megoldotta a rendezői kommentárokkal. Jól kitalált pluszfunkciók vagy akár csak apróságok eleve nagyot dobnak egy remake-en (ilyen például az új gyűjtögetni valók az idei Colossusban, amelyeknek közelségét a kontroller hanggal jelzi). A legmenőbb pedig az, amikor egy remake passzentosan használ ki egy új technológiát - a csodálatos Rez Infinite említhető meg itt, VR-ban más, mélyebb élményt ad, mint az eredeti.
Végül új üzleti modellel is lehet nagyot villantani: a Rare Replay volt ilyen pár éve, egy 30 játékból álló gyűjtemény, többnyire rerelease-ek és remastered verziók, de a sok játék együtt mégis jóval értékesebb kiadás lett. Ugyanakkor az EA éppen az üzleti oldalon tolta el nagyon a Dungeon Keeper mobilos verzióját, gyomorrontásig erőltetve a mikrotanzakciókat, szóval itt nagyon el lehet csúszni.
Egy általános tanácsot tartogattam a végére. Ha felröppen a hír, hogy egy játék remake-et kap, az azt jelzi, hogy egykor sikeres, akár játéktörténelmileg fontos darabról van szó - érdemes lehet ekkor kipróbálni az eredetit. Nemcsak azért, hogy lássuk a különbséget, ha a remake megjelenik, hanem mert kimaradt régiségek leporolása közben ma is jó játékélményben lehet részünk.
