Amikor felmerül a kérdés, hogy melyik a világ legrosszabb játéka, akkor általában több rendszeresen visszatérő versenyző is előkerül. Ezek tipikusan azok a játékok, amik többek egy egyszerű "rossz játéknál". Teljesen biztosak vagyunk benne, hogy tudjátok melyik kategóriára gondolunk most, hiszen már ezerszer hallottunk az olyan címekről, mint pl. Az Atari 2600-ra megjelent ET, vagy a mém státuszt azóta teljesen csúcsra járató Big Rigs: Over The Road Racing. Ezek azok a játékok, amik vannak annyira rosszak, hogy végigjátszva őket az ember elgondolkodik az életén és képesek olyan szinten alacsonyra tenni a lécet, hogy egy jól irányzott mozdulattal meg tudnák gyengíteni egy kisebb ország gazdaságát. Az ilyen játékokat elnézve az emberben mindig felmerül a kérdés, hogy
vajon van-e ennél lejjebb?
Természetesen van.
Még a 90-es évek első felében jelent meg a Panasonic 3DO nevű konzolja, ami annyira királyul sikerült, hogy sokan valószínűleg most hallotok róla életetekben először. Alapvetően nem az volt vele a baj, hogy annyira rossz konzol lett volna (habár volt néhány érdekes dizájn megfontolás, mint pl. az, hogy egyetlen kontroller port volt rajta, a másik kontrollert pedig az elsőbe kellett bedugni), hanem inkább ügyetlen üzleti döntések áldozata lett. A konzol lényege az volt, hogy CD-n jelentek meg a játékok (az akkor elterjedt kazettás megoldással ellentétben), ami azért volt jó, mert így a fejlesztők a nagy tárhely révén könnyedén meglovagolhatták az FMV, vagyis Full Motion Video nevű divathullámot. Ez volt az a korszak, amikor a 3D-s grafika még rettentően kezdetleges volt, így sokan úgy látták, hogy a következő lépés a fotorealisztikus játékok felé a valódi felvételek és színészek használatában rejlik. Ahogy az minden trendnél lenni szokott, született néhány igen kiemelkedő alkotás (mint például a Wing Commander, amiben Mark Hamill is szerepelt), viszont megjelent egy rakás rettenetesen béna próbálkozás is, aminek következtében hamar eltűntek a süllyesztőben ezek a játékok.
Technikailag ebbe a műfajba tartozik a Plumbers Don't Wear Ties nevű remekmű is, ami a játékot fejlesztő Kirin Entertainment szerint egy "interaktív romantikus vígjáték". Ez valamilyen szinten igaz is (ha messziről nézzük és nagyon hunyorítunk), mindösszesen annyi a bökkenő, hogy
ez a játék nem más, mint egy rakás kép, ami alá párbeszédek vannak bevágva,
tehát nagyjából annyira interaktív, mint egy ügyesebben összerakott PowerPoint prezentáció.
De miről is szól ez a játék?
Most, hogy ismerjük a történelmi hátteret, nézzük is meg, hogy miről szól ez az egész. A történet főszereplője nem más, mint John, aki egyszerű vízvezetékszerelőként (véletlenül se keverjük össze a másik, ismertebb kollégájával) tengeti mindennapjait egészen addig, míg az édesanyja arra nem is utasítja, hogy találjon végre magának egy feleséget, hogy mielőbb jöhessenek az unokák. John eleget tesz a kérésnek és megteszi az első logikus lépést, amit egy ember ebben a helyzetben tehet: lemegy egy parkolóba és udvarolni kezd az első szembejövő nőnek.
Ezen a ponton a "döntéseinktől" függően több irányba is elindulhat a történet, de általában véve mindig ott fogunk kilyukadni, hogy a játék női főszereplője, Jane (akit egyébként Jeanne Basone alakít, aki amúgy pankrátor) elindul egy állásinterjúra, ahol aztán a gonosz főnök arra próbálja rákényszeríteni, hogy vetkőzzön le az állásért cserébe. Innentől kezdve akárhogy is döntünk (természetesen eleget is tehetünk a kérésnek, elvégre ez egy felnőtt játék), olyan eseménysorozatok következnek be, amik még a legnagyobb jóindulattal is csak értelmetlennek nevezhetőek, mint pl. a narrátor, aki a történet folyamán csupán csak azért csatlakozik be, hogy kritizálja a játékost. Persze valószínűleg mondani sem kell, hogy ez a narráció borzalmas és az összes szinkronhang olyan, mintha minden szerepre az utcáról rángattak volna be egy találomra választott embert.
Nehéz ép ésszel felfogni, hogy mégis hogyan lehet ennyi rossz döntést hozni egy játék fejlesztése során, de valószínűleg pont ettől lett a Plumbers Don't Wear Ties annyira időtálló a többi "hagyományos" rossz játékkal szemben. Rengeteget kutakodtunk, hogy hogyan és legfőképp miért jött létre ez a játék, de sajnos nem sok minden maradt fennt. A Kirin Entertainment mindösszesen két játékot jelentetett meg és utóljára a 98-as E3-on hallattak magukról, ami után gyakorlatilag azonnal el is vesztek a süllyesztőben.
Szerencsére most mindenki kipróbálhatja
Mint ahogy az ilyen ritkaságokkal lenni szokott, nem sok példány maradt fenn ebből a kincsből, az alacsony példányszámban terjesztett PC-s verzióhoz pedig még ennél is nehezebben lehet hozzájutni. Most az a szerencsénk van, hogy a játék egyik rajongója, psychoticgiraffe hatalmas küzdelmek árán megtalálta a játékot és feltett az internetre egy olyan változatot, amit DOSBox segítségével modern gépeken is el lehet indítani. Nem volt könnyű egyébként megtalálni a játékot, mert giraffe egyetlen helyen, a Ball State University könyvtárában talált meg egy kallódó példányt. Ez egyébként nagyon jó, mert mindannak ellenére, hogy mennyire borzalmas ez a játék, nagyon érdekes jelenség és hihetetlen belegondolni, hogy ebből valamilyen módon sikerült több példányt is eladni és ha másnak nem is, elrettentő példának kiváló. Végszóként szerepeljen itt egy idézet a játék eredeti dobozának hátuljáról:
Ez a játék nagyban hozzájárult a nyugati civilizáció bukásához.
Ha ti is szeretnétek kipróbálni, akkor innen tölthetitek le a játékot.
Ezt a cikket a PC Gamer oldalán található visszaemlékezés ihlette, akiknek egyébként annyira tetszett ez a játék, hogy a magazinban megjelent teszt szerzője, Jon Smith anno 3%-ot adott rá. Részvétünk.
