Most épp a nyolcadik konzolgenerációban járunk, közel a kilencedikhez. Még a konzolokon nem játszók is tudják, hogy jelenleg három jelentős piaci szereplő vetélkedik az iparágban: a Microsoft az Xbox One-nal, a Sony a PlayStation 4-gyel, a Nintendo a Switchcsel próbál minket boldoggá tenni. Közülük a Nintendo kezdte legkorábban, amely a Famicommal, majd a NES-sel már a harmadik generációban is fontos szereplő volt, 1983 óta gyárt gépeket néha több, máskor kevesebb sikerrel. A Sonyt akkoriban még jobban érdekelték a szórakoztatás nem interaktív formái, akkortájt jelent meg az első Walkman, a VHS kazetták konkurensének szánt Betamax, illetve épp a '80-as évek elején indutak szárnyalásnak a Philips és a Sony együttműködésében megszülető CD-k (valamint velük együtt a Discmanek), amikben rengetegen, sokféleképp láttak lehetőséget.
A Nintendo és a Sony kapcsolatát egy nem hivatalos együttműködés alapozta meg. Bár a Sony egyáltalán nem tervezte, hogy betör a videojátékok piacára, Ken Kutaragi, a cég egyik mérnöke nagyon szeretett volna játékokkal foglalkozni, miután látta, hogy lánya Famicomon játszik. Titokban, Norio Ohga akkori Sony-elnök támogatásával (és több más fejes ellenkezése mellett, őket megkerülve) elkezdte kifejleszteni a Sony SPC 700-as audióchipet az SNES-hez, mely végül eljutott a gyártósorig, és hatalmas sikert hozott a cégnek.
Főnök, van egy ötletem!
A harmincas évei elején járó Kutaragi ezt követően kitalálta, hogy készítene egy CD-ROM olvasót is a Nintendónak, és a cég erre kicsit vonakodva ugyan, de rábólintott, sőt amellett, hogy berendelte a CD-ROM olvasót az SNES-hez, melyet kiegészítőként lehetett volna használni, egy önálló gépet is akart, ami egyszerre olvas kazettákat (oké, cartridge-okat, de nincs erre jó megfelelő a magyarban, és a népnyelv így ismeri, lépjünk tovább) és lemezeket. A Nintendo szkepticizmusa miatt a Sony lehetőséget kapott volna arra, hogy a Super Disc-es szoftvereket maga fejlessze és árulja anélkül, hogy a Nintendónak bármit kelljen fizetnie, ami azért eléggé egyenes út ahhoz, hogy a Nintendo a saját támogatásával nevelje ki a konkurenciáját.
A Sony Computer Entertainment egykori elnöke, Shigeo Maruyama pár éve egy interjúban azt mondta, azért kötöttek ilyen megállapodást, mert a Sony ígéretet tett, hogy nem fog játékokkal foglalkozni, inkább enciklopédiákat, karaokeprogramot, más szoftvereket gyártat - csakhogy ezt nem foglalták bele a szerződésbe. A Nintendo akkori elnöke, Hiroshi Yamauchi nem volt annyira elégedett a feltételekkel, ezért elküldte tárgyalni a Nintendo of America vezérét, Minoru Arakawát, valamint egy másik fejest, Howard Lincolnt a Philipshez. Így alakulhatott ki az a kissé kellemetlen helyzet, hogy az 1991-es nyári CES-en, egy nappal azután, hogy leleplezték a hibrid Nintendo Play Stationt, a Nintendo bejelentette, hogy partnerségre lépett a Philipsszel, mely egy CD-ROM kiegészítőt készít majd az SNES-hez. A Sony erről 48 órával a bejelentés előtt értesült, mivel a Seattle Times 1991. május 31-ei számában megjelent egy cikk róla, de nem tuszkolhatták zsákba a felelősöket, nem kerülhették el a kényes szituációt.
Barátból ellenség, ellenségből barát
A fura tényállás ellenére a fejlesztés a háttérben zajlott, prototípusok (állítólag nagyjából 200-300) és játékok formálódtak Sony szorgos mérnökeinek keze alatt. 1992-ben sikerült abban megállapodni, hogy a három cég együttes erővel gyártja le a CD-ROM olvasót, valamint hogy a Sony készíthet kiegészítőket az SNES-hez, de a játékok jogai és bevételei a Nintendót illetik meg.
Ez a Sony számára nyilván inkább egy amolyan "jó, jó, csak szakadjunk már el egymástól" dolog volt (az önálló hibrid konzollal a Nintendo támogatása nélkül nem akart tovább foglalkozni), és mivel a vezetőség ekkorra már látta, hogy a videojátékipar azért csak nem egy rossz terep, 1993-ban elkezdett formálódni a cég saját konzolja - természetesen a leglelkesebb alkalmazott, Kutaragi felügyelete alatt, aki lobbizott azért, hogy ha már ennyi energiát és pénzt beleöltek valaminek a kifejlesztésébe, ne hagyják veszni. Kitartása és lelkesedése 1997-re a Sony Computer Entertainment of America ügyvezető igazgatói pozíciójáig repítette, majd alelnök és elnök is lett a későbbi években.
Természetesen, mint tudjuk, az SNES végül semmilyen lemezt nem használt, sem külső olvasó, sem a Nintendo Play Station sem került forgalomba. A Philips megoldásához nem volt elég erős a Super Nintendo processzora (ezt később a Nintendo egy 32-bites, kazettába épített és így a kazettaolvasóba helyezendő társprocesszorral tervezte orvosolni), és a fejlesztés olyan sokáig húzódott, illetve olyan mértékű káosz alakult ki körülötte, hogy a projekt bebukott.
Az együttműködés eredménye annyi lett, hogy a Philips Nintendo licencek felhasználásával készített játékokat a CD-i formátumot használó gépeire; így születhetett meg a rettenetes Hotel Mario, a szintén gyalázatos Link: Faces of Evil és Zelda: The Wand of Gamelon, meg az ugyancsak sokat ekézett, még ezeknél is rosszabb Zelda's Adventure.
A történtek ellenére úgy tűnt, hogy az SNES CD-ROM megjelenik, így pár kiadó is érdeklődését fejezte ki iránta, de azért csak óvatosan, kevés konkrétummal. Ilyen volt például a Square, mely lemezre akarta tenni a kézikönyveket, és mint később kiderült, a Secret of Mana átültetésén dolgozott, mely végül aztán a sok halogatás miatt kazettára jelent meg, némileg hiányosan. Azért itt még nem adta fel a kiadó, így abban reménykedve, hogy a periféria valóban elérhető lesz, a Chrono Trigger esetében is számolt az extra tárhellyel, de hiába. Aztán annyira megsértődött, hogy átpártolt a Sonyhoz, így a Final Fantasy VII PlayStationre jelent meg, rögtön három CD-n. Ezzel a döntéssel mind a Square, mind a Sony elég jól járt: a játékot minden idők egyik legjobbjaként tartják számon, 3 nap alatt több mint kétmillió példány fogyott belőle pusztán Japánban.
Hallottátok, hogy a CD a jövő?
Érdekesség egyébként, hogy bár az SNES-hez nem érkezett CD-ROM olvasó, a bejelentés hírére a konkurencia is lépett, és a TurboGrafx-16-hoz kiadták a CD-ROM2 kiegészítőt, mely drága volt, és a CD-s játékok igazából csak annyival nyújtottak többet, hogy jobban szóltak a hangok, zenék bennük. Nem sokkal később megérkezett az 1991-es SEGA CD is, a Sega Mega Drive CD-olvasója, melyből annak ellenére, hogy drága volt és olyan óriási megváltást nem hozott, 1996 márciusáig 2,24 millió darabot adtak el.
A játékipar és vele a Nintendo csendben továbblépett, az ötödik generációban minden jelentős résztvevő CD-ROM-ot használt - pont a Nintendo 64 kivételével. Az 1993-as 3DO és Atari Jaguar, valamint az 1994-es Sega Saturn és a Sony PlayStation olvastak lemezeket (némely kazettákat is), de az 1996-ban kiadott Nintendo 64 esetében továbbra is csak kazettán vehettünk játékokat. Aztán - talán részben dacból - a GameCube sem CD-ket, hanem miniDVD-alapú GameCube Game Disceket használt, a Wii esetében a Wii Optical Disc, utódjánál a Wii U Optical Disc volt a sztenderd (nem olvastak sem DVD-t, sem Blu-Ray-t, mert így nem kellett ezen technológiák használatáért jogdíjat fizetni), a Switch esetében pedig ismét a "kazetták" léptek színre: a játékok kártyákon érkeznek.
Egészen 2015-ig nem láthattuk, hogy nézett ki a Nintendo Play Station prototípusa, akkor azonban előkerült egy árverés során a félig-meddig működőképes, de CD-ket nem futtató példány, melyet 2017-ben a konzolmodder Ben Heckendorn keltett életre. Márciusban egy dallasi aukción találhat új gazdára, és ha előkerül a további kb. 200 gép, abból valaki nagyon meggazdagodhat.
