Amikor anno az egykori PC-X magazinból GameStar lett (protip: ez régen volt), még a szomszéd haverom hozta át nekem az első számot, aminek a lemezmellékletén az Unreal Tournament demója is megtalálható volt. Állítása szerint ezt ki kellett próbálnom, mert nagyon komoly (ez ugyanaz a haverom, akitől a Counter-Strike is származik, ha valaki még követi a cselekményt), én pedig ezzel a demóval végül többet játszottam, mint néhány modernebb játékkal. Szóval ja, elég király volt.
A Counter-Strike mellett azzal érveltem, hogy a hirtelen jött realizmusa teljesen kiemelte az akkoriban népszerű sci-fi lövöldék táborából, legalábbis így fejből nem tudnék mondani olyan játékot, ami hasonló stílusban, ugyanolyan marandót alkotott. Ennek ellenére van valami megfoghatatlan, elementális erő az arena shooterekben, ami miatt a mai napig magukkal tudnak ragadni. Talán a féktelen tempó, az összevissza repkedő lézerek szemet gyönyörködtető haláltánca, vagy amikor elfelejtem, hogy a Redeemernél nyomva kell tartani a gombot és véletlenül az arcomba robbantom.
Az első dolog, ami mindig eszembejut, ha az Unreal Tournamentről van szó, az egyértelműen az, hogy mennyi zseniálisan megtervezett, emlékezetes pálya van benne. Ha el is tekintünk attól, hogy a Morpheus megalkotása az emberiség egyik legnagyobb elért teljesítménye, akkor is ott vannak még az olyan klasszikusok, mint a Facing Worlds vagy a Deck 16. Ezek a mapok nem csak hangulatosak voltak, de a kialakításuk nagyon jól illeszkedett ahhoz a gyors játékstílushoz, ami a sorozatot jellemzi, az ilyen elborult interakciókról már nem is beszélve:
Persze egy jó, pergős FPS-hez izgalmas fegyverekre van szükség, ebben pedig az Unreal Tournament szintén példaértékű. Az összes fegyver elképesztően patent a játékban, az alternatív tüzelési módokra pedig érdemes ráérezni. Azt mondjuk a mai napig nem teljesen vágom, hogy az Enforcer esetében mi a különbség, ha jobb gombbal tüzelek, viszont semmi nem fogható ahhoz a katartikus érzéshez, amit egy sikeres shock kombó okoz. Tudjátok, amikor a Shock Rifle jobb gombos labdájába belelőttök egyet a bal gombbal és elszabadul a pokol. Nem könnyű jól kivitelezni ezt a manővert, de amikor sikerül, akkor eléggé főnöknek érzi magát az ember. Másik hatalmas kedvencem volt mindig is a flak cannon, ami egyébként első helyezett lett a PC Gamer 100 legjobb videojátékos fegyvere között, szóval nem csak én vagyok így ezzel.
Természetesen nem lehet 90-es évekbeli sci-fi lövöldét csinálni korhű zenei aláfestés nélkül. A főleg Alexander Brandon és Michiel van den Bos (aki később a Deus Ex révén is ismert lett) által szerzett, korabeli technóval alaposan nyakon öntött zenék irtó hangulatosak, és szerintem ha most bevágom ide a soundtracket, biztos mindenki talál valami ismerőset:
Ha jobban belegondolok, az egyik legmeglepőbb dolog számomra, hogy mennyire konzisztensnek mondható a sorozat. Nyilván mindig az első játék lesz az etalon, de a modern folytatások közül egyikre sem mondanám, hogy igazán rossz lenne és az új, közösség bevonásával készülő rész is egyre jobban alakul. Az Unreal Tournament már több, mint 15 éve tartja életben a műfajt és én őszintén remélem, hogy belefér nekik még legalább ennyi.
Mi a "hőskori leletek"?
A Hőskori leletek annak az időnek állít emléket, amikor még egy kicsit egyszerűbb volt játékosnak lenni - vagyis inkább máshogy volt bonyolult. Ha egyikünknek eszébe jut valami egy régi kedvenc játékával kapcsolatban, belefutunk egy régi trailerbe vagy zenébe, ami valamelyik klasszikusra emlékeztet minket vagy csak megosztanánk veletek valamit a játékosmúltunkból, akkor azt mind ebben a rovatban fogjuk megtenni.
