A hollywoodi filmek folyton visszatérő elemeit még azok is kívülről fújják, akik egyébként nem agyalják túl a moziban látottakat: mindenkinek megvan a női kebleket jótékonyan fedő L alakú takaró, a legjobb nyomozóját zrikáló rendőrfőnök, a koccanásra is felrobbanó autók, vagy az utolsó pillanatban kibékülő szerelmesek kliséje.
No de mi a helyzet a videojátékok hasonló megoldásaival? Szó ami szó, csaknem hetven éves történelme során bizony ez a műfaj is kitermelte a maga agyonhasznált megoldásait, melyeknek ma már csak praktikus okokból is "kötelező" visszaköszönniük valamilyen formában. Ezekből a klasszikusokból válogattunk nektek egy tavaszi csokorra valót.
Itt a piros, hol a piros
Miközben az üzemanyagárak az egekbe szöknek, még a képernyőn is fáj felrobbantani a szerteszét hagyott benzines/olajos hordókat, de hát mit tehet a gamer, ha ezredszer is pokoli szórakoztató a szélrózsa minden irányába szétrepülő rossz-, vagy épp jófiúk látványa? Minden valamirevaló játékos tudja, hogy ha piros, akkor robban, a zöldben pedig méreg lötyög, ami lassan sebző felhőbe burkolja a közénk és változó mértékben nemes céljaink közé tévelyedő szerves létformákat.
A nagy bummoknál pedig csak az a tény szórakoztatóbb, hogy a pályatervezők milyen abszurd helyeken képesek ottfelejteni ezeket a hordókat: épületek tetején, ahová csak egy rozzant létra vezet, vagy szűk katakombákban, ahol kilométeres távolságban még egy árva generátor, vagy bármi más sincs, ami minimálisan is igazolná 2000 liter üzemanyag/olaj/akármilyen tűzveszélyes lötty felhalmozását. Persze ki tudja, lehet, hogy ők is csak azokra az időkre spájzolnak, amikor visszatér a kutakra a piaci árszabás...
Pedáns halottak
Becsülendő, ha képes vagy rendet tartani magad körül, de olyan pedáns sosem leszel, mint azok az ellenfelek, akik a lelkük kilehelésekor még arra is szakítanak energiát, hogy gondosan becsomagolva hagyják hátra a megmaradt lőszerüket. Ezúton is köszönet nekik, bár személy szerint mindig haragudni fogok, hogy néhány nyamvadt tölténynél többet sosem kapunk tőlük, holott órákig is képesek lennének tüzelni, ha nem likvidálnánk őket.
S ha már a halottaknál és a rendrakásnál tartunk, a játékok világában a hullaszállítók is iszonyú precízek, hiszen legfeljebb csak néhány perc vagy másodperc kell nekik, hogy eltüntessék az erőszakba torkolló társas interakciók kevésbé szerencsés résztvevőit. Néhol persze itt is rásegítenek az alanyok, amikor készségesen belesüllyednek az alattuk elterülő talajba, galád módon elvéve a sírásók munkáját.
Illem mindenek felett
Minden rendes ember ismeri a szabályt, hogy a tisztességes bunyót 1v1-ben játsszák, hiszen semmiféle sportérték nincs abban, amikor egyetlen alanyra öten vetik rá magukat. A valóságban sajnos nem mindenki ilyen korrekt, a játékokból viszont még nem veszett ki a gavallér szellem, hiszen ma sem ritka, hogy a csoportokban ránk eresztett ellenfelek többsége illedelmesen kivár a rohammal, míg elkalapáljuk a társaikat. Régen az Assassin's Creed-széria volt ennek az egyik legjobb példája, az RPG-sített újabb részek viszont ezt a kérdést sem hagyták érintetlenül.
De az illem kapcsán beszélhetünk a panelház méretű főellenségekről is, akikbe még az oly rémisztő mivoltuk ellenére is szorul annyi jóindulat, hogy nem taposnak azonnal agyon, hanem inkább jól memorizálható, szigorú táncrend szerint támadnak, amit aztán szemérmetlenül ki is használunk. A Souls-fanok sokat mesélhetnének erről, de valószínűleg most is épp az Elden Ring bossainak koreográfiáját ropják valahol a Lands Between földjén.
A gyógyítás csodái
A szürke hétköznapokban akár egy óvatlan mozdulattal is elintézhetjük magunknak, hogy néhány napig csak a kórházi koszt gyomrot próbáló örömeiben legyen részünk, a játékokban viszont nem eszik ilyen forrón a ketchupos tésztát. Szitává lőttek a harctéren? Nesze, egy kis kötszer, és mehetsz is tovább! Pallosok állnak ki a hátadból, egy tűzmágus pedig pirítóst csinált az arcodból? Nyugi, csak hörpintsd fel a piros löttyöt, és már indulhat is a kaszabolás.
A sort pedig folytathatnánk a kreatívabbnál kreatívabb megoldásokkal az inhalátortól az almán át egészen a játékipari orvoslás abszolút csúcsteljesítményéig, a spontán öngyógyulásig. Be is húzódok az asztal mögé, hátha elmúlik a derékfájásom.
Mágikus tárhelyek
Nyüzüge kisdiákként, amikor a tömött buszon kapaszkodva szenvedtem a tornazsákkal és a szakadásig pakolt iskolatáskámmal, gyakran eszembe jutottak a játékok trükkös tárhelyei és mindent elbíró főhősei. Inventory limit ide vagy oda, az RPG-kben még csak szemmel látható táskára sincs szükségünk, hogy lazán eltároljuk 10 kardot, a páncélunk pótpáncéljának a pótpáncélját, és persze azt a 3-400 adagnyi varázsitalt is, amit egészen a stáblistáig cipelünk magunkkal, a hátha egyszer jól jön-elv jegyében.
És persze vétek lenne kihagyni a lövöldözős címek keményfiúit- és lányait, akik a pólójuk alatt rejtegetve hurcolnak egy zászlóajlnak is elegendő mordályt, szúró- és vágóeszközt, no meg némi robbanószert.
Ilyen ajtót minden házra
A legbrutálabb főellenség sincs olyan erős, mint az a rozsdás pántokkal rögzített faajtó, amit sehogyan sem lehet kinyitni. Nem számít, hogy milyen kaliberrel, mekkora pöröllyel, vagy miféle varázslattal próbálkozunk: ha a fejlesztők nem akarják, bizonyos helyiségekbe még a legkomolyabb tűzerővel sem törhetünk utat magunknak.
Kétség sem fér hozzá, hogy sok-sok biztonsági cég adhatná fel a távfelügyelő bizniszét, ha az otthonainkba is rendelhetnénk ezekből a szívós ajtókból, nem is beszélve a másik csodatalálmányról, a törhetetlen ablakról.
Hanyagul őrzött memoárok
Aki valaha írt már naplót, annak nem kell magyarázni, hogy az ember általában igyekszik elrejteni az efféle személyes feljegyzéseket, hiszen ki akarná, hogy a legféltettebb titkait, érzéseit fürkésszék az illetéktelen tekintetek? Nos, a játékok szereplői nem ilyen kényesek a magánélet szentségére, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy milyen szívesen hagyatkoznak a történetmesélők a szerteszét heverő naplóbejegyzésekre, privát levelezésekre.
Gyakran hanganyag formájában kapjuk ezeket a monológokat, hogy még az olvasással se kelljen fáradnunk. Mesteri szinten űzte ezt a BioShock, ahol Rapture lakóinak audionaplóin keresztül tárultak fel előttünk a kapitalista utópia bukásának véres epizódjai. Olykor viszont kifejezetten bizarr helyeken akadhattunk bele a felvételeket rejtő Accu-Vox lejátszókba, nem valószínű például, hogy a városalapító milliárdos egy sajtárus fagyasztójában tárolná a lakosság titkos elmekontrolljáról szóló fejtegetését.
Könnyed lopakodás
Képzeld csak el, hogy puszta kézzel kell ártalmatlanná tenned valakit anélkül, hogy jobb létre szenderülne, s a tőle néhány méterre ácsorgó társa sem hallhatja a dulakodást. Kemény diónak hangzik, ugye? A valóságban ez még az elit kommandósoknak sem könnyű - ha egyáltalán lehetséges - mutatvány, de a játékokban valahogy mindig sikerül síri csendben abszolválnunk a kihívást.
Lépteink tökéletes lecsendesítéséhez elég csak guggolásba váltanunk, ellenfeleink pedig minden fogásunkra az elvártak szerint, újra és újra ugyanúgy reagálnak, egy árva mukkanás nélkül adva át magukat a kábulatnak. És ha már lopakodás, ne feledkezzünk meg a csodabokrokról sem, amik akkor is tökéletesen álcáznak, ha még a nagyapád haja is sűrűbb náluk.
Gondosan jelzett mászási pontok
Egy játékban ritkán fordulhat elő, hogy nem vesszük észre a megmászható helyeket, hiszen egy rejtélyes illető (talán egy túlórázó serpa?) mindig megelőz minket, és az életét kockáztatva árulkodó jelzésekkel szórja tele az optimális útvonalat. Ilyenek például a szépen megfestett sziklaszirtek a Shadow of the Tomb Raiderben, vagy a feltűnő bársonylepellel ékesített párkányok a Ryse: Son of Rome-ban.
Hiába, még a legkeményebb hősöknek is jól jön némi segítség, és hát vitathatatlan, hogy ez a jól bejáratott megoldás rengeteg bosszúságot megspórol nekünk, még ha olykor kissé ki is lóg az a bizonyos lóláb.
Sírrablók, erre tessék
A kinyithatatlan ajtóknál nem győztük dicsérni a játékipar betörés-ellenes vívmányait, de az az igazság, hogy nem mindig olyan hatékonyak ezek a technológiák, mint ahogy azt a józan ész diktálná. Egész pontosan a titkos helyiségeket, értékes kincseket védő minijátékokra célzunk, amik sokszor egy óvodás agyát sem tudnák komolyabban megtornáztatni.
Ezt a versenyszámot talán Skyrim ősi népe járatta a csúcsra, a letűnt idők derék nordjai ugyanis pofonegyszerű állatos kirakósokkal próbáltak gondoskodni róla, hogy senki se fossza ki a kriptáikat. Mondanunk sem kell, hogy nem igazán jártak sikerrel, amiről milliónyi játékos loottól dagadó inventoryja árulkodik, az idők végezetéig érkező újrakiadások során át.
Kimeríthetetlen állóképesség
A futás igazából nem nagy mutatvány, ha az embernek nincs valamilyen betegsége, vagy nem küzd olyan túlsúllyal, ami kifejezetten hátráltatja benne. Persze, aki nem gyakorlott, annak az első néhány alkalom kínzással érhet fel, de 8 évnyi szaladgálással a hátam mögött bizton állíthatom, hogy az emberek többsége bármikor le tud futni legalább 5 km-t, legfeljebb jóval lassabban, mint azok, akik rendszeresen beiktatják a programjukba.
Bizonyára sejtitek, hova akarok kilyukadni: a játékok elviselhetetlenül puhány főhőseire, akik simán levernek mindenkit, túlélnek minden kardot és minden golyót, a néhány másodpercnél hosszabb sprintek viszont meghaladják a képességeiket. Ma sem fér a fejembe, hogy miként válogathatták be a galaxist védő Fantomok közé azt a Shepard parancsnokot, aki még egy metrókocsin sem tudott volna végigfutni anélkül, hogy a tüdejét kiköpve döglassú kocogásra váltson. Akárhogy is nézem, ennél még a polgárőröknél is szigorúbb a fizikai alkalmassági teszt.
A hasonló érdekességek sorát pedig még hosszan folytathatnánk a vízesések mögött megbúvó kincsekkel, a női karakterek lenge "páncéljaival", a kopasz fejekről is dús afrót fakasztó fodrászokkal és így tovább. Most azonban átengedjük nektek a pályát, kommentekben írjátok meg a kedvenc, vagy éppen gyűlölt kliséiteket!
