A sorozat korábbi részei:
Első rész - most akkor ki lőtt először?
Ki tudja, miféle gonosz lakozik az emberek szívében? Ezt az örök kérdést égette bele az emberek tudatába a 30-as évek népszerű álarcos hőse, az Árnyék, aki később egy híres denevéres szuperhőst is megihletett. Néha magam is elgondolkodom azon, hogy vajon mennyire számít morbidnak az, hogy gyakorlatilag szemrebbenés nélkül darálok le többszáz virtuális gonosztevőt, még úgy is, hogy ezek a bűnözők egyre emberszerűbbek és a motivációk is egyre hihetőbbek lettek az évek során. Azért teszem ezt, mert ez a vonzóbb opció vagy azért, mert nincs más választásom?
A fiatal John Carmackot is a szükség vezérelte, amikor néhány társával úgy döntött, hogy Carmack találékonyságát felhasználva belógnak egy iskolába, és ellopnak néhány Apple II számítógépet, amit az ő intézményük nem tudott megfizetni. Őket ugyan elkapták (Carmack egy évet töltött javítóintézetben), de végül nem ők voltak az egyetlenek, akikben a pénz hiányából származó kétségbeesettség maradandó nyomot hagyott. A kései 80-as és korai 90-es éveket egyértelműen meghatározta egy olyan komor szemléletmód, ami tökéletesen előkészítette a terepet a Wolfenstein 3D-hez és a Doomhoz hasonló brutális lövöldék sikerének, viszont ennek megértéséhez egy kicsit vissza kell utaznunk az időben.
Régen minden jobb volt(?)
Mindenki látta már filmeken, hogy milyen volt az Egyesült Államok a 80-as években: hangos, színes, cukormázas és legfőképp idealista. A humort Ferris Bueller szolgáltatta, az akcióért pedig az elpusztíthatatlan Arnold Schwarzenegger volt a felelős. Természetesen voltak komolyabb alkotások, amelyek felkeltették az érdeklődést a komolyabb vonal iránt (mint pl. az X-Men: Dark Phoenix vagy a Frank Miller-féle Dark Knight Returns), de alapvetően az ország gazdaságilag magabiztos pozíciója jól tükröződött a szórakoztatóipar arculatán.
A változás az évtized végén jött, amikor bizonyos (számunkra is ismerős) politikai láncreakciók révén összeomlott a Szovjetúnió, ezzel véglegesen lezárva a hidegháborút. Ez alapvetően jó hír, viszont sajnos ezzel egyidőben kezdetét vette a recesszió, ami leginkább a rettenetes mértékű munkanélküliségben mutatkozott meg. Érthető módon az elkövetkező évben rengeteg frusztráció és főképp cinizmus halmozódott fel (ma is ismerősek lehetnek a tünetek), amelynek következtében olyan élesen irányt váltott a popkultúra, hogy hirtelen a glam rock helyét átvette a grunge, a nemes hőstetteket pedig felváltotta az antihősök erősen kilengő morális iránytűje.
A filmekben is egy érdekes jelenség körvonalazódott ki, hiszen az évtizedben rengeteg olyan klasszikus alkotás született, ami az identitás körüli válsággal foglalkozik: a Mátrix, a Harcosok Klubja és a Truman Show olyan társadalmakat mutatnak be, melyeket teljes egészében márkanevek és fogyasztói szokások formálnak. Az emberek joggal érezhették, hogy beleolvadnak az arctalan tömegbe, így nem is annyira meglepő, hogy ennyire releváns és nagyhatású lehetett egy olyan stílus, melynek a középpontjában az áll, hogy izgalmasabb és érdekesebb szereplők szemszögébe képzelhetjük bele magunkat. Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy nem csak a korszak kitalált szereplői, de az akkori fiatalság valódi hősei is tükörképei voltak annak a kornak és felfogásnak megszülte őket: elég csak megnézni a Nine Inch Nails 94-es, szó szerint sárral bevont koncertjét, ami a zenetörténelem egyik meghatározó momentuma lett:
Mészárolok, tehát vagyok
Habár az id Software csapata már az igazán nagy sikerek előtt is aktív volt, beletelt néhány évbe, mire őket is megcsapta a 80-as éveket szembeköpő ellenkultúra szele és 1992-ben megjelenhetett a Wolfenstein 3D. Persze ugyanakkor vétek lenne azt gondolni, hogy csupán a csillagok együttállásának köszönhető a játék hihetetlen sikere és örök relevanciája, hiszen maga az alkotás több szempontból kiemelkedett a kortársai közül. Első és legfontosabb, hogy Romeróék egy tökéletes témát választottak alapul, elvégre ki érezné rosszul magát, ha nácikat kéne halomra mészárolnia?
A harmadik birodalom már ekkor is gyakran megjelent filmekben és játékokban, így a felettük aratott győzelem kiváló motiváció volt, arról már nem is beszélve, hogy minden épeszű embernek felcsillan a szeme, ha meghallja a "robot" és a "Hitler" szavak kombinációját (itt most nyilván magamból indultam ki). A játék technikailag is hatalmas bravúrokat tartalmazott, a korábbi próbálkozásokhoz képest lényegesen gyorsabb volt a renderelés, így a végeredmény hihetetlenül pörgős és addiktív lett. A csapat a Commander Keenhez hasonlóan ismét a shareware üzleti modell mellett döntött, vagyis az első fejezetet mindenki ingyen kipróbálhatta, következésképpen futótűzhöz hasonlóan terjedt a játék, hogy aztán világszerte vágja földhöz a munkahelyek produktivitását.
A végzet kapujában
Már a Wolfenstein sikere is megihletett pár másolót, de egyikük sem tudott felérni ahhoz a hihetetlen teljesítményhez, amit az 1993-ban megjelent Doommal ért el az id csapata. Talán mondanom sem kell, hogy a Doom A Nagybetűs FPS Játék. A zseniális képi világ, a hihetetlen tempó, az összetett labirintus szerű pályák és a kiváló zenei aláfestés mind magával ragadták az embert. Viszont ha alaposabban megvizsgáljuk, a Doom igazi ereje abban rejlett, hogy ezekből az elemekből kialakult a tökéletes, tesztoszterontól duzzadó hatalmi fantázia: a brutális és változatos fegyverek, valamint a tudat, hogy egyedül kell szembenéznünk a pokol szörnyetegeivel teljesen eladták azt az élményt, hogy mi most Igazi Férfiak (és Nők!) módjára mentjük meg a bolygót a teljes pusztulástól.
Ezen a ponton minden készen áll ahhoz, hogy felrobbanjon a játékipar és teljesen átjárja a világot az FPS láz. Rengetek trónkövetelő érkezik majd, akik igyekeznek felérni a nagy elődhöz, de csak kevesek fognak közülük igazán maradandót alkotni és sajnos egy olyan tragédiával is szembe kell néznie a műfajnak, amelyre azelőtt talán senki nem számított.
Folytatjuk...
