Amikor 1987-ben megjelent az első Final Fantasy, az a korábban elsősorban kalandjátékairól és egy jól sikerült versenyjátékról ismert Square-t rögtön szerepjáték-nagyhatalommá tette. No nem akkorává - legalábbis a legfontosabb piacon, Japánban -, mint amekkora a Dragon Quest-szériával részről részre sokmilliós eladásokat produkáló Enix volt, de sokan így is felkapták a fejüket a fantasy-kliséket merészen felkavaró játékra. Igaz, a játék minden porcikáján látszott, hogy azt épp honnan emelték át a fejlesztők (a lista igen hosszú, és a Dungeons & Dragonstól az Ultima II-ig minden van rajta), de a végeredmény így is friss és igényes tudott lenni. A Square egy évtizedre a Nintendo egyik legfontosabb szövetségesévé vált, és NES-es, SNES-es és Game Boy-os játékaik komoly szerepet játszottak abban, hogy a szerepjátékokat szeretők nagy része végig megmaradt a Nintendo mellett.
A Final Fantasy történelem
A szériát anno megálmodó, és többé-kevésbé azóta is vezető Hironobu Sakaguchi éppen ezért a hetedik részt is e szövetség jegyében képzelte el: a Final Fantasy VII első verziója 1994 körül még SNES-re készült. A történet? Nos, nem az volt, amit várnánk a sorozat ismeretében: az eredeti Final Fantasy VII egy New Yorkba helyezett detektívtörténet volt, amelynek története ugyan Mako-reaktorok felrobbantása körül kavargott volna, ám a főszereplő a csodálatosan elnevezett Detective Joe volt. Ki tudja, mi lett volna e projektből, ha a Chrono Trigger befejezése nem igényelte volna az új, alig pár hónapja elindult fejlesztés összes résztvevőjének energiáját - de így alakult, így mire a Final Fantasy VII ismét szóba került, már csak az újgenerációs konzolok jöhettek szóba.
A Nintendo 64 és a PlayStation természetesen poligonokat jelentett, így a fejlesztők elkezdtek kísérletezni a hatodik rész egyes jeleneteinek térbeli megformázásával, annak felderítésével, hogy a harcrendszer miként is működne 3D-ben. Ezt a mindössze egyetlen ütközetből álló verziót az 1995-ös Siggraph kiállításon játszhatóvá is tették - de azóta senki nem látta. Az engine működött, a designerek lelkesedtek, így a fejlesztés megindult másodjára is - mégpedig a Nintendo 64-hez jó előre beígért lemezmeghajtó, a 64DD platformra. Erre azért volt szükség, mert már akkor látszott, hogy hagyományos kártyára nem fog ráférni az ambiciózus játék. A Nintendo 64 fejlesztői készletek késése és állandó változásai miatt a programozás nehezen ment, de a háttérben készültek a tervek - Cloud, Barret és Red XIII modelljei és karakterei például ekkortájt születtek meg.
Aztán, az egész világot meglepve a Sony leadott egy tévéreklámot az összes nagy japán tévécsatornán, amelyben közölték, hogy a következő Final Fantasy már PlayStationre jelenik meg. (Pár hónap múlva érkezett a folytatás, amely a Dragon Questekkel játszotta el ugyanezt.) Hogy pontosan mi is zajlott a kulisszák mögött, az a mai napig nem derült ki, de a fő kiváltó okokat a 64DD sokszoros halasztása, a PlayStation által használt olcsó CD-k hatalmas tárhelye, illetve utóbbi konzol puszta erősebb hardvere körül kell keresgélni. Ezzel a cég közel egy évtizedre elvágta magát a Nintendótól - a céget vaskézzel uraló Hiroshi Yamauchi személyes sértésként, sőt, árulásként fogta fel a pálfordulást.
A legenda
Az ezt követő két évben - meglepően gyorsan! - a Final Fantasy VII harmadik, végleges verziója tulajdonképpen minden probléma nélkül megszületett. Persze, mind a történet, mind a játékmechanikai elemek, mind az apró részletek sokszor átalakultak, olykor gyökeresen is; na de hát ez minden játékfejlesztés sajátja. A legnagyobb nehézséget a Square grafikusai által soha korábban nem használt poligonos technológia jelentette - rengeteg problémát kellett megoldani ezzel kapcsolatban a csaták közben látott kameramozgásoktól kezdve az átvezető jelenetek animálásáig, de végül ez teljes sikerrel járt: a Final Fantasy VII ugyanolyan technikai forradalom volt, mint a Resident Evil vagy a Metal Gear Solid. A büdzsé körülbelül 40 millió (akkori) dollárnak felelt meg, amelynek negyedét a renderelt videók vitték el.
Mit ne mondjak, megérte. A nyitójelenet, amely in medias res egy reaktorhoz megérkező vonatot ábrázol elképesztően hatásos volt - a kamera egyre csak zoomolt, a midi zene lüktetett a játékos fülében, és amikor a szinte szemmel megszámolható számú poligonból álló Cloud leugrott a szerelvényről, az egész világ megdöbbent, hisz a következő pillanatban már mi irányíthattuk a karaktert. Ma persze ez megszokott dolog - de 1997-ben, a Final Fantasy VII előtt még senki nem látott ilyet.
Azonban a FF7 nem csak a grafika és a zene miatt vált egy generációt megbabonázó (és egy konzolgeneráció sorsát eldöntő) játékká, hanem azért, mert világa, története és karakterei is mind frissek voltak. Még ma is azok, ahogy erről a Remake minden játékosa is meggyőződhet nemsokára. Voltak nagyszerű pillanatok a sorozat korábbi részeiben is, de ahhoz képest, hogy korának egyik legdrágább fejlesztése volt, a Final Fantasy VII megdöbbentően experimentális játék lett. Bátor, fantáziadús és úgy játszott az érzelmekkel, ahogy szerepjáték korábban sosem.
A nyitójelenet, Midgar városa tulajdonképpen egy cyberfantasy világba engedte be a játékost, ahol karddal és mágiával lehetett küzdeni harci robotok és egy nagyvállalat zsoldosai ellen. De a nagy komolykodás közepette is voltak vidám pillanatok - hősünk, a mufurc Cloud találkozása két cserfes szájú leányzóval, vagy mondjuk az a pillanat, amikor női ruhába öltözve kell egy perverz alak otthonába bejutnunk. És ez még csak a kaland eleje volt, amit sok-sok órányi fordulatos játék követett. A tulajdonképpen a környezetvédelem fontosságáról szóló játék (mikor volt azóta is ilyen?!) féltucatnyi karaktere örökre a játékvilág elidegeníthetetlen részévé vált - Sephiroth (vagy hát Jenova) minden idők egyik legemlékezetesebb főellensége lett, Aerith sorsa százezreket sokkolt, a végső fordulatok pedig mindenkit megleptek.
A véresen komoly pillanatok stresszét a legőrültebb japán humor galacsinjai oldották, a mini-RTS-től a chocobo-tenyésztésen át a snowboardozáson át. Titkos főellenfelek, rejtett (mégpedig pokolian elrejtett!) idézővarázslatok, opcionális csapattagok és még ki tudja mi várt a lelkes, minden sarokba benéző (és a korai internetet böngésző) játékosokra.
A siker nem maradhatott el, és a szokásosnál kicsit felnőttesebb, rejtélyesebb körítésre végre a nyugat is ráharapott - a játék megannyi sikertelen próbálkozást követően egymaga népszerűvé tette a japán stílusú szerepjátékokat a szigetországon kívül is. A PlayStation Nintendo 64 felett aratott kiütéses győzelmében oroszlánszerepe volt a Square-nek; noha a Final Fantasy VII összesen 11 milliós eladásait később nem sikerült megközelíteniük, de a Parasite Eve, a Chrono Cross, a Xenogears, no és persze a sok-sok Final Fantasy-folytatás és -mellékszál igen komoly érv volt a konzol mellett. Nagyon sokat kellett várni a nagyszerű játék felújítására, de a Remake tökéletesen kiszolgálja a régi rajongókat, és igen kellemesen szórakoztatja az újoncokat is. Nem rossz egy játéktól, ami eredetileg SNES-re készült volna…
Final Fantasy VII Remake tesztünket egyébként már olvashatjátok, egy külön cikkben pedig azt is összeszedtük hogy mennyit változott a Remake az eredeti játékhoz képest.
