Észrevettétek? Nemrég tavasz lett egy pár napra a maga eltéveszthetetlen reggeli párájával és illatával, madárcsicsergésével, lágyan simogató napsugarával, kövérre hízott bárányfelhőivel, és a megújulásnak azzal az ígéretével, amit a magamfajta minden évben újra és újra csodálattal fogad. Most persze megint zord és szürke az időjárás, sőt, a hivatalos jóslatok szerint akár még hófúvás is lehet, de a tavasz eddig sosem maradt el. Bár volt olyan, hogy inkább télből fordult a nyárba, ám a lényeg, hogy jön a jó idő. Sarjadnak majd a levelek, a vidék egyre zöldebb lesz, a parkok és terek megtelnek élettel, az emberek kirajzanak a szabadba, és minden egyes pillanatban azt a jellegzetes illatot szippanthatjuk, amit ez az évszak annyira jól tud.
Szóval ezen az elmúlt néhány tavaszi nap egyikén meló után bandukoltam a holt-Körös partján (újabban Szarvason lakom hétköznap), és a kissé szeles, de mégis cirógató napsütésben lehuppantam egy padra csak úgy, pihengetni. Néztem a fodrozódó vizet, hallgattam a madarak beszédét, a hídon hajtó forgalom zaját, majd arra lettem figyelmes, hogy lassan minden elcsendesedik, és elragadnak az emlékek. Hamarost újra tinédzserkoromban találtam magam azokban az években, amikor Mel Gibson kék-fehérre mázolt arccal üvöltözte a gyomrát felvágó hóhér arcába, hogy "szabadság", a Mortal Kombat filmként visszatérve borzolta a kedélyeket a mozivásznon, és Bryan Adams érzelmektől eltorzult arccal dalban kérdezte tőlünk, hogy szerettünk-e úgy igazán egy nőt valaha is.
Hirtelen megint az érettségi után járok, megidézve a tavasz illatú emlékeket régi, vagy talán sosem volt szerelmekkel, a tulipánoktól vöröslő szülői ház udvarával, az iskola gyakorlókertjének sarjadó füvén heverésző diákokkal. Középen kettéválasztott hajjal, kissé kinyúlt nyakú, piaci Johnnie Walkeres pólóban Coolio Gangsta's Paradise-ára nyeljük a csatornaszagú boroskólát barátaimmal, akikkel bármit megtettünk volna azért, hogy a kissé csíkos VHS-kazettán látott felnőtt filmek jeleneteihez legalább egy kicsit hasonló valamit összehozzunk egy füstös szombat esti diszkót követően (vagy alatt).
És emlékeimben ott van még valami, ami ezen a tavaszi napon szintén megjelenik, mégpedig az első PC, amit habár 1996. januárjában vettünk, mégis folyton a tavasz jut róla eszembe, és vele konkrétan egy emlék, amikor P. Szabolcs osztálytársammal az érettségit követő technikusi képzés egyik csodás március végi napján angolóra helyett inkább Camping típusú kerékpárjainkra pattantunk, és eltekertünk hozzánk. Azért, hogy míg a többiek a rendszerváltástól még nem túl messze lévő nyelvtanulás nehézségeivel küszködnek, mi odahaza sörétessel lőjük cafatokká az összes olyan csúfságot, melyet a Doom nevű játékban a két John (Romero és Carmack) ránk szabadítanak.
A csodának az a fajta kora volt ez, amikor az ember még letakarta a gépet és a monitort, ha nem játszott, és minden egyes alkalommal áhítattal nyúlt a bekapcsoló gombhoz, hiszen miután a gépházon megjelent a 100-as szám (igen, kedves fiatalok, 100 MHz-es órajelről beszélünk), és hangos kerregéssel életre kelt a merevlemez, a 14 colos és legalább ugyanennyi kilós monitoron megjelenő világ végzetesen beszippantott minket, hiszen számunkra akkor még mindez elég új volt. Hatalmas ugrást jelentett ám a PC a C64-ek és Amigák után, főleg úgy, hogy nekünk odahaza az első masina valóban elég combos volt, és közel annyi pénzért került az asztalra, mint amennyiért 6 évvel korábban a ház elé a vadonatúj négyütemű Trabantunk.
Talán van még, aki emlékszik például az egykor méltán híres Papyrus-féle Nascar Racing című játékra, ami 1994-ben jelent meg, és bár a fogadtatása elég vegyes volt, számomra egyet jelentett a csodával. Még úgy, 320x240-ben is, mert órákig tudtam molyolni a szerkesztőben a járművek festésével, és lenyűgözőek voltak a törések, nem is beszélve arról, amikor megpördültünk, és masszív füstfelhőbe burkolózva piruetteztünk a pályán. Vagy ott volt a Heretic, melynek különféle rémségei hol az egyik, hol a másik hangszóróból szóltak, és amikor éppen nem tört az életünkre egyik sem, akkor aláhulló vízcseppek, és a távolból hallatszódó hörgések borzolták a kedélyállapotunkat.
Nem azt mondom egyébként, hogy hatalmas iskolakerülők lettünk volna a játékok javára, de előfordult szép tavaszi napokon, hogy inkább az ellenkező irányt választottuk, és ezért van az, hogy amikor jön a jó idő, akkor valamiért az első PC is eszembe jut. Mai szemmel már valóban nevetségesnek tűnik egy 486-os konfiguráció a maga 8 MB RAM-jával, 500 MB-os vinyójával, és S3 Trio kártyájával, de azon korszak fiataljainak, akik felnőtt fejjel még most is tudják, hogy a Port: 220, IRQ:5, DMA:1 simán Sound Blaster 16 hangkártyára utal, ez a vas maga volt a nettó csoda.
Ne feledjük, azokat az időket éltük a kilencvenes évek második felében, amikor mobilja csak néhány kivételezettnek volt, és még azért is fizettek, ha őket hívták, illetve a legtöbb helyen csupán betárcsázós nettel rendelkeztek. Gondolni sem mertük volna akkor, hogy 20 évvel később 70-80 GB-os játékok ömlenek majd a nyakunkba, és a szélessávú neten a pillanat törtrésze alatt beáramolhat a világ összes szexuális fantáziája, nem is beszélve arról, hogy ma kábé egy alsóközepes ébresztőóra mellékfunkcióként futtatni tudná azokat a játékokat, melyekért mi anno ölni tudtunk volna, de nem volt meg hozzá a szükséges hardver.
Aztán teltek az évek, a gépet és a monitort egyre ritkábban takarta le az ember, majd az egymást követő tavaszok alatt megsárgult 14 colos monitor mind kisebb és csúnyább lett, és az egykor oly büszke 486 is erőtlen vénemberré vált, aminek imitt-amott már viseltes házában mind nehezebben teljesítették a feladatokat az egyes alkotórészek, mígnem jött egy újabb tavasz, mégpedig 2002-ben.
Ekkor érkezett meg egy Celeron 900-as, benne 128 MB RAM-mal, 32 MB-os GF kártyával és 40 GB-os merevlemezzel, újabb dimenziókat nyitva meg az ekkor már a szakdolgozatát író RG számára, aki az új évezred tavaszának illatát érezve csapkodta a billentyűzetet és nyomkodta az egérgombot. Majd jött a saját kereset, a saját élet, de egyvalami állandó maradt, ez pedig a játékok és a PC szeretete, és milyen fura, a Celeront követő - immár saját pénzes - gépvásárlások is mind-mind tavasszal történtek.
Szóval szeretjük a tavaszt, minden új dolog kezdetét, de azért nem árt, ha nem csupán a négy fal között, a gép előtt ülve élvezzük, hanem olykor letesszük a billentyűzetet és egeret, félrerakjuk a kontrollert, felnézünk a Facebook alkalmazásból, és kimegyünk a szabadba. Ha másért nem, akkor azért, hogy egy padra ülve arcunkat behunyt szemmel a napsugarakba temessük, és végiggondoljuk, milyen jó is volt régen tavasszal játszani.
Ja, és még valami! Ugye tudjátok, ki nem maradhat le egy ilyen cikkből?!
