Ha a játékipar történetének alapjátékait kell felsorolni, gyorsan előkerül mondjuk a Space Invaders, a Tetris vagy a Rogue. És szinte sohasem merül fel az a játék, ami a hardcore gamerek homokozóján kívül hódított nagyot, és hatása legalább olyan fontos, mint az előbbieké: a Pasziánszról van szó. Az angol Windows-verziókban Solitaire-két ismert pasziánszjáték bekerült a videojáték-hírességek csarnokába, és erre már csak hab a tortán a felismerés, hogy ez a sajtóban gyakran méltatlanul elfeledett gyöngyszem már idén 35 éves - már ha azt tekintjük, mikor készült el. A Solitaire ugyanis 1989 végén már megjelenésre kész volt, de a Microsoft nem lökte ki az akkor esedékes, 2.11 verziószámú Windowszal, hanem várt a nagyobb újításokat hozó Windows 3.0-ig, amely csak 1990. május 22-én jelent meg. Maga a Pasziánsz is egy ilyen nagyobb újítás volt. De kezdjük az elején, valamikor a XVIII. században.
Aranyásóktól a Macre
Egészen pontosan 1788-ban, amikor a Das neue Königliche L'Hombre-Spiel című, német játékantológia megjelent. Ez az első ismert leírása a pasziánsznak, amelynek a neve amúgy a francia patience (türelem) szóból ered, és ezen a néven szerepel az antológiában is. (És ha már itt tartunk, az amerikai solitaire elnevezés eredete egy még régebbi, ráadásul táblás játék, amelyben megadott szabályok szerint kell fapöcköket levenni egy tábláról úgy, hogy a végén csak egy maradjon.) A pasziánsz passzió lett a XIX. században, számtalan változata terjedt el - nekünk a klondike nevezetű érdekes, amit állítólag a híres klondike-i aranyláz idején találtak ki unatkozó aranyásók. Ezt a verziót dolgozta fel az első pasziánszozó videojáték, a korai Atari gépekre 1981-ben megjelent Solitaire, amit egy Mark Reid nevű amerikai hobbiprogramozó dobott össze. Két év múlva Commodore 64-en is megjelent követője, a Patience, amely a platform egyik első játéka lett - amit az is mutat, hogy maga a Commodore készítette.
A windowsos Pasziánsz gyökereit azonban egy olyan platformon kell keresni, ahol nem feltétlenül várnánk: a híresen nagyot bukott Apple Lisa gépen. Egy ilyen masinán alkotta meg ugyanis Michael A. Casteel programozó a Klondike nevű pasziánszprogramot, amely 1984-ben a Macintosh-platformok egyik első, szigorúan fekete-fehér játéka volt. A program két okból érdemel külön bekezdést ebben a cikkben: egyrészt Casteel a mai napig, tehát 35 éve folyamatosan csiszolgatja, portolgatja játékát, közben végig szem előtt tartva az elvet, hogy a Klondike egy szikár és jól működő kártyajáték maradjon, mindenféle csillivilli nélkül. Másrészt azért, mert a Klondike adta meg az ihletet a 30 éve elkészült Windows-verzió alkotójának, Wes Cherrynek.
Királyra ász
A seattle-i Cherry a nyolcvanas évek végén természetesen programozónak tanult, és az a szerencse érte, hogy a főhadiszállását a szomszédos Redmondban (gyakorlatilag Seattle egyik külkerülete) berendező Microsoftnál bekerült a gyakornokprogramba. Ráadásul egy olyan részleghez, amelynek az volt a feladata, hogy az akkor még nem operációs rendszerként, hanem szolgáltatáscsomagként létező Windows korlátait feszegesse, hibákat és biztonsági réseket keressen. Cherry meglehetősen szabad kezet kapott, és mivel jobb ötlete nem volt, kitalálta, hogy megírja a Windowsba a Klondike-ot, amivel egyetemistaként rengeteget játszott. 1988 nyarát gyakorlatilag ennek szentelve, némileg beleizzadva a feladatba, és több programnyelven hozta össze azt a kódot.
Cherry elégedetten nyugtázta, hogy az ujjgyakorlat sikerült, Solitaire nevű Klondike-klónját otthagyta a Microsoft gépén (gyakornokként nem is lehetett más választása, minden, amin dolgozott, a vállalaté volt), aztán visszament az egyetemre lediplomázni, és kezdte elfelejteni az egészet. A Microsoftnál azonban valaki - egy máig ismeretlen személy - olyan szoftvereket keresett, amelyekkel fel lehetne turbózni a készülő Windows 3.0-t, és megtalálta a seattle-i srác kártyaprogramját. Megmutatta a főnökének, ő pedig a következő nagykutyának, és a Solitaire egyre feljebb jutott a vállalati hierarchia lépcsőjén, amíg végül eljutott Bill Gateshez - aki azt mondta, oké, ezt a kártyás marhaságot tegyük be az új Windowsba. A cég értesítette Cherryt, mert akadt még pár hiba, amit ki kellett csiszolni, illetve 3.0-s verzióra is át kellett írni a szoftvert. Ezenkívül a cég szerződtetett egy profi dizájnert, aki az eredeti, Cherry és a barátnője által rajzolgatott hátlapminták alapján megtervezte és kipofozta a Solitaire grafikáját. 1989 második felére elkészült a játék, szinte teljesen Cherry elképzelésében (még a győzelmi kártyapattogást is ő tette bele már az eredeti verzióba). Aztán kicsit dobozba került, amíg a Windows 3.0 is véglegesedett.
Veszed a lapot?
1990 tavaszán végül bombaként robbant az amerikai irodákban a Solitaire. Akkoriban nem voltak netes és mobiljátékok (merthogy nem létezett még world wide web, se olcsó mobil), ezért a Pasziánsz által fedeztetett fel először, hogy nem csupán az otthon, gépeik előtt szórakozó gamerek mókája a videojáték. Azon túl, hogy persze ők is játszottak vele - és ezen a ponton hadd ismerjem be, hogy az első PC-men kizárólag a Pasziánsz és az Aknakereső kedvéért volt Windows 3.1 -, titkárnők, ügyintézők, hivatalnokok csodálkoztak rá munkahelyeiken a kártyajátékra, amit sokkal egyszerűbb volt gépen játszani, mint élőben kipakolni a kártyákat (és a főnök elől is könnyebben el lehetett rejteni). Cherry programjával hamarosan a fél világ játszott, legalább olyan jelenséggé vált, mint korábban a Tetris vagy sokkal később a Farmville, és nem egy cég betiltotta gépein. A Pasziánsz a munkakerülő irodisták mentsvára lett, az időelcseszés örök szimbóluma, az aktív semmittevés apoteózisa.
A Pasziánsz/Solitaire azóta biztosan több százmillió ember gépén fordult meg, olyan további kazuár játékok sorát indította meg, mint az Aknakereső és a Freecell, és a Windows egyik emblémájává vált. Ezért a játékosok érzékenyek is voltak minden, ezt érintő változásra: kisebb felzúdulás támadt például akkor, amikor a 2001-ig szinte változatlan játékot a Windows XP megjelenésekor átdizájnolták, ami csak fokozódott, amikor a Windows 8-ból egyszerűen kimaradt (a Microsoft akkor vezette be a Store-t, és a boltjából kellett külön letölteni). A legnagyobb népharag pedig akkor tört ki, amikor az immár Microsoft Solitaire Collection néven futó játékba hirdetések és előfizetés került (azóta ebből visszavett a vállalat). A Pasziánsz ma is az egyik legnépszerűbb kazuárság, számtalan mutációja elérhető a mobilalkalmazás-boltokban, még olyan is, amelyben a pasziánsz egy szerepjáték harcrendszereként funkcionál (Solitairica). Egyszerűsége és népszerűsége miatt nehéz elképzelni, hogy valaha is kikopik a piacról, mindig fel fog bukkanni a játékipar újabb és újabb platformjain.
