Fogalmam sem volt, hogy mire vállalkoztam. Amikor először elém tárultak Silent Hill ködös, rideg utcái, még magabiztosan vetettem bele magam az ismeretlenbe, de minden lépéssel egyre bizonytalanabb lettem. Kétségbeesetten követtem Cheryl nyomait, míg egy vérfagyasztó sikátorba nem értem, ahol váratlanul rántott magával a téboly. Minden porcikám görcsbe rándult, pislogni elfelejtettem, a szervezetem egyértelműen tiltakozott mindez ellen, viszont egy bökkenő volt: nem bírtam letenni a kontrollert.
Alapvetően megvannak a magam kedvencei a műfajban (a Bolygó neve: Halál minden idők egyik legjobb filmje és erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni), de igazából sosem voltam tősgyökeres horror rajongó.
Ennek ellenére minél többet hallottam a Silent Hill játékokról, annál inkább úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Nem könnyű egy-két mondatban összefoglalni, hogy mi teszi ilyen különlegessé, szóval inkább nézzük meg együtt a nyitójelenetet, mielőtt belevetjük magunkat:
Aki még nem kötött ki az első szembejövő kardiológián, az biztosan észrevette, hogy a látvány, a hang és a rendezés milyen hibátlan összhangban teremtik meg a játék eszméletlen atmoszféráját. Legalábbis számomra ezen a ponton lett világos, hogy mitől is olyan zseniális ez a sorozat. A hangulaton kívül van még itt egy-két dolog, amit érdemes megfigyelni.
A legfontosabb talán, hogy rögtön szembesülünk valamivel, ami később fontos eleme lett a sorozatnak, ez pedig a hétköznapi főhős. Harry Mason egy átlagos figura, aki habár verekedni nem tud, a közönség azonnal képes azonosulni vele és a problémával, amivel küzd, ez a kialakult empátia pedig jó motiváció. Azt is észrevehetjük a jelenetben, hogy ha valaha nekem rohan még egy kisgyerek, akkor azonnal megsemmisítem, de ezt most tegyük félre.
Igazából egy bizonyos szempontból szerencsésnek érzem, hogy kicsit idősebb koromban találtam rá a sorozatra, mert rengeteg olyan érdeme van, amit porontyként még nem biztos, hogy tudtam volna értékelni. A sorozatnak mindig is fontos alappillére volt a történetben megfigyelhető szimbolizmus, és habár az első részben is némileg észrevehető, igazán a folytatásban sikerült ennek a vonalnak kiteljesednie. James Sunderland hősies(?) küzdelme a saját démonaival egy igazán maradandó történet és olyan magasra emelte a lécet, amihez én azóta is igazságtalanul viszonyítom a hasonló stílusú játékokat és filmeket. Ebbe a témába most ne is menjünk annyira bele, mert egy külön cikket lehetne szentelni neki.
Viszont van egy dolog, amit muszáj megemlíteni, ha Silent Hillről van szó, ez pedig a zene. Szent ég! A zenei aláfestés valószínűleg a sorozat legismertebb része, hiszen az Akira Yamaoka által megkomponált keserédes számok felejthetetlen dallamokat rejtenek magukban. Persze a slágerek mellett érdemes a többi tételt is meghallgatni a lemezeken, habár ezek inkább a játék kontextusán belül működnek igazán. Rémisztő zajok, ritmikus csapkodás, experimentális hangszerelés próbálják folyamatosan elvenni az életkedvünket, ha pedig éppen nincs zene, akkor a baljós sistergés figyelmeztet minket arra, hogy valami marhára nincs rendben.
Rengeteget lehetne még beszélni arról (ahogy fentebb is említettem, több szemszögből lehetne jobban megvizsgálni), hogy mitől olyan fontos ez a sorozat, de egy biztos: a Team Silent a műfaján belül és kívül is valami igazán egyedit alkotott, ezt pedig kevesen mondhatják el magukról. Ezek után nehezemre esik elhinni, hogy a Silent Hills-ből végül nem lesz semmi.
A rovat korábbi részei
Star Wars Jedi Knight: Jedi Academy
Mi a "hőskori leletek"?
A Hőskori leletek annak az időnek állít emléket, amikor még egy kicsit egyszerűbb volt játékosnak lenni - vagyis inkább máshogy volt bonyolult. Ha egyikünknek eszébe jut valami egy régi kedvenc játékával kapcsolatban, belefutunk egy régi trailerbe vagy zenébe, ami valamelyik klasszikusra emlékeztet minket vagy csak megosztanánk veletek valamit a játékosmúltunkból, akkor azt mind ebben az új rovatban fogjuk megtenni.
