Bár a nyugati játékosoknak mindig fájóan hosszú ideig kell várniuk a legújabb Yakuza epizódra, ez bizony egy olyan sorozat, amiért érdemes türelmesnek lenni. Természetesen nem volt ez másképp a hatodik epizód esetében sem, hiszen Japánban már 2016 decemberében megjelent a Yakuza 6: The Song of Life, a nyugatra szánt kiadással viszont még a tervezett március végi megjelenési dátumot sem sikerült tartani, végül csak április 17-én válik elérhetővé Kirju Kazuma legutóbbi kalandja. Öröm az ürömben, hogy ennél jóval hamarabb hozzájutottunk, így most ti is meggyőződhettek arról, érdemes-e izgatottan várnotok a premiert.
We will, we will Kirju
Kirju Kazuma, a Todzso klán negyedik elnöke a Yakuza 5 eseményei után hároméves kényszerpihenőre kerül. A börtönből szabadulva azonnal visszatér abba az árvaházba, amelyet nevelt lányával, Harukával vezetett. Itt azonban rádöbben, hogy a kisasszony eltűnt, ráadásul hamarosan a semmiből egy baba is az ölébe pottyan, így egy csecsemővel a karján kell a végére járnia annak, miben mesterkednek a japán, kínai és koreai bűnszervezetek. A baba kilétére viszonylag hamar fény derül, de ez csak még tovább bonyolítja az egyébként is alapos műgonddal és kellő részletességgel megírt sztorit.
Nagyjából 45 percnyi átvezető után indul el ténylegesen a játék, ezekhez az arányokhoz pedig érdemes már az elején hozzászokni. A Yakuza 6 temérdek párbeszéddel és csodaszépen animált CGI-videóval meséli el lebilincselő történetét; akit zavar, ha hosszú ideig csak pihentetnie kell a kontrollert és olvasnia a szöveget, nem fog sok örömet találni ebben a pazar jakuzamesében. Igen, olvasni, ugyanis ahogy mindig, most sem kapott angol szinkront a játék, be kell érni a feliratokkal. A széria veteránjai pontosan tudják, hogy ez hozzátartozik a hamisítatlan jakuza stílushoz, de az újoncoknak ez is fura lehet. Maga a sztori annyira komplex, szövevényes és fordulatos, hogy gond nélkül kitöltene egy teljes tévésorozatot (tényleg, ha már úgyis volt két Yakuza film és egy színdarab, miért nincs még bejelentve a Netflix sorozat?). Vétek lenne komolyabban belemenni a történet részleteibe, ezt mindenkinek magának kell megismernie, a spoilerezésért a jakuzák hagyományai szerint amúgy is egy levágott kisujjal kell fizetni. Legyen elég annyi, hogy a Todzso klán és a Jomej szövetség mellett a kínai Szajo triád és a koreai Dzsingveon maffia is komoly szerepet kap, így jogosan számíthat mindenki temérdek izgalmas karakterre. Szégyen vagy nem, ahhoz, hogy mindent értsek, folyamatosan jegyzetelnem kellett; annyi tulajdonnév repked a játék minden percében, hogy a puskaírás szerintem másoknak is erősen javallott. Szerencsére azok sem indulnak behozhatatlan hátránnyal, akiknek esetleg kimaradtak az előző részek, a főmenüből ugyanis elérhető a korábbi epizódok kellően részletes leírása, tehát aki itt sem rest picit olvasni, az szépen összeszedheti a szükséges háttértudást.
A jakuza szívéhez a hasán át vezet az út
Rögtön a játék elején megtudjuk, hogy végre-valahára nem kell telefonfülkéket hajkurásznunk, ha menteni szeretnénk. Van egy elég pöpec Sony okostelefonunk (mi más), így azt is használhatjuk. Önreflexív módon maga a Yakuza 6 közli velünk, hogy 2016-ban (a sztori szerint ennyit írunk) már mindenkinek ott lapul a zsebében a mobil, franc se fog fülkés telefont használni.
Bár vannak elemek, amiket sosem bolygatnak meg a Yakuza fejlesztői, a játékbéli fejlődési rendszeren azért időről időre csiszolgatnak egy keveset. Most éppen úgy működik a dolog, hogy Kirju Kazuma ötféle különböző tapasztalati pontot gyűjt lényegében majdnem minden cselekedetéért. A harc és a küldetések megoldása mellett az étkezéssel és a minijátékok kipróbálásával is nő a megadott tapasztalati pontok száma. Éttermekbe és közértekbe betérve pontosan látjuk, hogy mennyi pontot kapunk az adott ennivaló vagy itóka pocakba tömése után. Most is ínycsiklandozóan sikerültek az ételekről készített képek; az, aki kedveli az ázsiai konyhát, könnyen azon kaphatja magát, hogy már tárcsázza is kedvenc kiszállítóját, annyira jól néznek ki a fogások. A bezsebelt XP-ből három kategóriába osztott képességeket oldhatunk fel. Az első csoportba a tisztán harci skillek kerültek, a másodikban a "Heat Mode"-hoz tartozó extrák nyithatók meg (erről és a harcrendszerről kicsivel később bővebben is olvashatsz), míg a harmadik csoport a különféle extra módosítókat rejti. Ilyen extra lehet a gyomrunk űrtatalmának növelése (ha ugyanis tele a has, akkor XP-t már nem kapunk az ételekért, csak az életerőnket növelik) vagy mondjuk az egyes minijátékokhoz tartozó jártasságok, például hatékonyabban szerezhetünk új barátokat a bárokban.
A rendszer sokkal élvezetesebb, mint a Yakuza 0 megoldása, tehát hogy pénzért vásárolhattuk meg a képességfán elszórt skilleket. Most egyébként maguk a képességek sem kaptak ágrajzot, a szintén XP-ért növelhető alaptulajdonságaink mértékéhez van hozzárendelve az elérhetőségük. A pénz végtelen hajkurászása helyett sokkal jobb móka úgy játszani, hogy bármit is csináljunk, azért tapasztalati pont jár. A legprofibbak persze a felhalmozott vagyonukat is könnyedén átkonvertálhatják a kívánt típusú XP-re, ehhez csak el kell látogatniuk az edzőterembe, és a pultos lánytól olyan készítményeket vásárolniuk, amelyek egyrészt hatalmas XP-adagot zúdítanak a fejükre, másfelől pedig nem növelik, hanem pont csökkentik gyomruk telítettségét. Nem lesz olcsó móka, de a gyors fejlődés garantált.
A sárkánynak nincs ellenfele
Ha ütésváltásra kerül a sor, ezúttal nem kell többféle harci stílus között váltogatnunk, Kirju Kazumának már kiforrott technikája van. Amennyiben elég ügyesek vagyunk, és sikerül sok benyelt csapás nélkül harcolni, akkor folyamatosan növekszik a "Heat"-mutatónk. Ezt kivégzések elsütésére vagy egy nagyjából berserkermódnak tekinthető állapot előidézésére használhatjuk fel - ilyenkor kék fényben kezd el izzani karakterünk. Gondolom, a Yakuza játékok ismerőit nem éri meglepetésként az, hogy maga a bunyó minden realitást nélkülöz. Egyetlen rúgással penderítünk arrébb méretes motorkerékpárokat, bucira verjük barátainkat is, ha úgy hozza a sors és a történetírók kedve, de természetesen a harc után mindenki felkel, semmi baja sincs, esetleg egy kis vért kell letörölnie a szája csücskéből. Teljesen véletlenszerű az erőviszonyok alakulása is; egy szereplő, aki korábban kutyaütőnek tűnt, és két csapással elintézte őt egy közkatona, később akár több tucat maffiózót is kifektet úgy, hogy még csak meg sem csillan az izzadság a homlokán (pedig az átvezetőkben nagyon is jól fest az izzadság és a könny).
Egyetlen biztos pontunk van: Kirju Kazuma, a legyőzhetetlen jakuza. Ez nem feltétlenül lenne baj; a 49 éves főhős már számtalan kemény csatán túl van, de ennek fényében végtelenül vicces, amikor senkiházi suhancok lenagypapázzák úgy, hogy pontosan tudják, kicsoda ő, és azt képzelik, felvehetik vele a harcot. Nos, nem, Kazumának meg sem kottyan egy teljes sereg elintézése. Ez akkor válik zavaróvá, amikor bossharcokhoz érünk, amelyek nehezebb fokozaton is játszi könnyedséggel teljesíthetők. Nem hiszem, hogy én lettem ennyivel ügyesebb, pedig biztosan tudom, hogy a régebbi részekben több ellenség is lenyomott párszor, mielőtt föléjük tudtam volna kerülni. Most viszont egyetlen egyszer sem buktam el harcot a nagyjából 30 órás végigjátszás során.
Kamurocso csodaszép
Tokió legendás vigalmi negyedének képzeletbeli mása lesz a Yakuza 6 egyik színtere. A sorozat szerelmesei régi ismerősként üdvözlik Kamurocsót, a bűnnel és szórakozással teli kerület nem maradhat ki egyetlen részből sem. Mellé most a valóban létező Onomicsit kapjuk. A Hirosima prefektúrában található település egy hatalmas titkot rejt, így legalább annyi időt töltünk majd ott, mint Tokióban - közben jobb, ha vigyázok, elvégre szeretek tíz ujjal gépelni, és nem akarom elveszíteni az egyiket túlzott spoilerezés miatt. A teljes fényáradatban és már-már szirupos pompában úszó Kamurocso tökéletes ellentéte a kicsiny Onomicsi apró házaival és szemkápráztató tengerparti kilátásával. Akárhol is járunk, bármikor átválthatunk FPS-nézetre, ami csak és kizárólag bóklászás közben él; ha harc kezdődik, vagy párbeszédet kezdeményezünk, visszavált a kamera. Maga a látvány nem mérhető a végtelenül részletesen kidolgozott arcokat bemutató átvezető videókhoz, de az apró grafikai finomságok és a motor megoldásai bőségesen kárpótolnak bennünket. Ha például egy bolt vagy egy étterem belsejében verekedni fogunk, akkor több mint valószínű, hogy ripityára törjük a berendezést, a tulaj pedig jó ideig a színünket sem akarja látni ezután. Apropó berendezés: olyan aprólékos műgonddal lettek kialakítva a helyszínek, hogy hirtelen hasonló példával sem tudnék élni. Az utolsó sarki fűszeres kínálatában is megannyi színes csecsebecse sorakozik a polcon, a bárban a pult mögötti hűtőre ki van ragasztva a bevásárlólista, minden pici részlet adott ahhoz, hogy teljesen elmerüljünk ebbe a távol-keleti csodába.
Kár, hogy csak nagyon későn, majdhogynem a történet legvégén kapjuk meg a teljes szabadságot, ettől fogva tudunk taxikkal szabadon utazni a két helység között. (Persze ez előtt is mindig figyelmeztet a játék, ha a kaland csak utazással folytatódhat, és bőven van előtte lehetőségünk mindent elrendezni, tudván, hogy csak később térhetünk majd vissza.) A történet feszességével magyarázható ez a döntés, de így is fájóan sokáig kell várakozni a teljesen nyílt világra. Szintén ekkor nyílik meg a lehetőség a napszakok váltogatására is, ezt a két kvázi főhadiszállásunkon tehetjük meg (ruhát is ugyanitt válthatunk). Vannak csak éjszaka és csak nappal felbukkanó küldetések, ezért ezt az opciót is érdemes használni, ha semmiből sem szeretnénk kimaradni.
8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás
Márpedig azért akarna az ember ugrálni Onomicsi és Kamurocso között, mert a temérdek mellékküldetés és a szokásos módon elborultan mókás, ötletes minijátékok is helyhez kötöttek. Mellékküldetésekből a felhozatal a hagyományosnak mondható misszióktól egészen az olyan agyament megbízásokig terjed, mint például a figyelmetlen fiatalember robotporszívójának üldözése (a masina elnyelte az eljegyzési gyűrűt) vagy éppen egy magát időutazónak mondó lány történetének kibogozása.
Ha ez lehetséges, akkor a minijátékok még inkább hozzák az egyedi (és szerintem zseniális) japán humort. Nyilván lesz, aki nem vevő erre, de akinek bejönnek az efféle viccek, az imádni fogja a kricsmikben megismerni újdonsült barátait (igen, a kocsmai csevegés is egy külön minijáték). Vannak persze klasszikus időtöltések is, így lehet karaokézni, dartsozni, keményen gyúrni a konditeremben vagy ütögetni egy kicsit a baseballpályán. Egy fokkal egyedibb móka a babanyugtatás és a cicaetetés (továbbra sem viccelek), de mennyivel érdekesebb mondjuk betérni egy kifejezetten felnőtt közönséget megcélzó videochatklubba, ahol ha elég ügyesen írogatunk a kamera előtt pózoló, lenge öltözetű hölgynek (gyakorlatilag megfelelő sorrendben kell gombokat nyomkodni, ez lesz a gépelés), akkor szépen lassan elkezdi ledobni a textilt. Túlzott durvulásra senki se készüljön, a lányok maximum fehérneműig vetkőznek, ott megáll a buli. Érdekesség, bár én is csak olvastam róla, hogy ezek a csinos kisasszonyok valóban a felnőttfilmek rögös iparában keresik meg a napi betevőt, de ennek persze nem jártam utána (kacsint, kacsint). A lányokat egyébként maguk a rajongók választhatták ki egy internetes szavazáson. A szebbik nem rajongói hoszteszbárokban is ismerkedhetnek, ahol egy kicsit nehezebb dolgunk lesz: nem csupán megfelelő sorrendben kell leütni a gombokat, de azért nem kell több diploma a lánykák szívéhez vezető út végigjárásához.
Fejből biztosan nem tudnám felsorolni az összes kipróbálható hobbit, most is bőkezűek voltak az alkotók ezen a téren. Az én személyes kedvenceim a Sega játéktermekbe bepakolt retró arcade masinák voltak, ezeknél mindig annyi időt el tudok tökölni, amennyit egy becsületes jakuza szégyellne bevallani. Ha viszont objektíven kellene megneveznem a legötletesebb minijátékot, akkor a Kirju klán lenne a választottam. Főhősünk sorsa úgy alakul, hogy hirtelen egy kezdetben parányi utcai banda vezetője lesz, amiből később hatalmas szervezetet gyúrhatunk. A toborzott vezéreket és a sorkatonákat egy izometrikus nézetű kis csodában irányíthatjuk, és folyamatosan termelődő pontjainkból hívhatjuk őket csatába.
Apa csak egy van
Nem elengedhetetlen ismerni a japán kultúrát a Yakuza játékokhoz, menet közben úgyis teljesen a rabjaivá válunk ennek a világnak. Útközben fogjuk megérteni, hogyan épül fel a klánok és családok hierarchiája, hogy az ázsiai emberek között milyen fontos a kölcsönösen megadott tisztelet, még a legnagyobb ellenségek esetében is, illetve az önfeláldozásról is rengeteget lehet tanulni.
Többféle aspektusból is körüljárja a Yakuza 6 az apaság témakörét: megismerjük benne a gyermekét mindentől óvó apaoroszlánt, aki később azt is megtanulja, hogy egyszer eljön az a pont, mikor el kell engednie szeme fényének a kezét, és hagyni, hadd járja a saját útját. Közhelyesen hangzik mindez, talán az is, de engem nagyon megérintett. Két és fél hónapos babával a kisszobában pontosan tudom, a játékbéli apafigurák közül ki az, akire egyszer majd én is hasonlítani szeretnék, és kik azok, akik intő például szolgálhatnak mindenki számára. Gondolom, nem döbbentek meg senkit sem azzal, ha elárulom, Kirju Kazuma cselekedetei láttán megemelem a képzeletbeli kalapomat.
