Na milyen a Xenoblade? - kérdezte Chava az irodában pár nappal azután, hogy megkaptam a játékot, én pedig csak annyit tudtam válaszolni: "már több mint tíz órám van benne, de még nem tartok sehol." Majd eltelt újabb tíz, és még mindig csak egy apró porszem voltam az elképesztő világban, amit a Monolith felépített. Ha valaki a legapróbb mellékküldetést és kihívást is meg akarja csinálni, arra több mint kétszáz órányi izgalom vár. De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen már az első órákban is bőven várnak ránk meglepetések.
Hogy mennyi?!
Az első kihívást maga a telepítés jelentette, ugyanis míg a legtöbb Wii U játék legfeljebb néhány gigát foglal a merevlemezen (a Super Mario Maker például csak 800MB), addig a Xenoblade telepítéséhez 29GB helyre van szükség (a lemezes változat nem foglal ennyit, de ott is telepíthetünk extra csomagokat, hogy zökkenőmentes legyen a játékmenet és ne kelljen a lemezről beolvasni a különböző textúrákat), így kicsit takarítanom kellett a 32GB-s Wii U-n. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mi vár rám a folytatásban, de sikerült viszonylag hamar átverekedni magam a kezdeti nehézségeken, és belevághattam a karaktergenerálásba. Szerencsére ez nekem egy ennél butább játékban (ahol csak öt különböző állása van minden csúszkának) sem tart tovább 2-3 óránál, így egy fél nap tökéletesítés után meg is született a karakterem, és elkezdődött a kaland.
Végtelen mezők
A történet szerint a Föld egy intergalaktikus háború helyszínévé válik, ezért az emberiség kénytelen menekülőre fogni és hatalmas űrhajókkal új otthont keresni. Persze beüt a krach, a flotta szétszóródik, és az egyetlen megmaradt hajó kénytelen kényszerleszállást végrehajtani a Mira nevű bolygón, ahol szétszóródnak a darabjai. Itt egy kapszulában találnak ránk, és mivel nem emlékszünk semmire, kénytelenek vagyunk újratanulni szinte mindent. Kiderül, hogy már két hónapja érkeztünk a bolygóra, így ha az egészet nem is sikerült felfedezni, elég jó elképzelésünk van azt illetően, hogy mivel állunk szemben. A túlélők szinte egytől-egyig tagjai a BLADE nevű katonai szervezetnek, amelybe mi is gyorsan belépünk, és szép lassan elkezdjük felderíteni a planétát. Bár vannak jó pillanatai, a történet azért nem mondható kiemelkedőnek, a legtöbb csavar elég kiszámítható, a csapdákat pedig már akkor kiszagolja egy tapasztaltabb játékos, amikor még fel sem vette a küldetést.
2015-ben kaptunk néhány elképesztő nyílt világú RPG-t, de ezek eltörpülnek a Chronicles X mellett. A játék öt kontinense 400 négyzetkilométernyi játszóteret kínál, ami kétszer akkora, mint a The Witcher 3 és a Fallout 4 világa együttvéve. Nem csalás, nem ámítás, itt bizony bőven van bejárható terep, ráadásul technikailag nincs külön régiókra bontva a világ, így megszakítás vagy töltőképernyő nélkül juthatunk el egyik végéből a másikba. Szerencsére a területet a könnyebb feltérképezés érdekében hatszög alapú zónákra bontották, és ha elhelyezünk valamelyikben egy szondát, akkor onnantól bármikor oda tudunk teleportálni, ami nagyon fel tudja gyorsítani a közlekedést. Ráadásul ehhez nem kell a menüben matatnunk, ugyanis a Wii U kontrollerének kijelzőjén folyamatosan rendelkezésünkre áll a térkép, így elég párat koppintanunk a panelen, és már ott is vagyunk.
Ez a Jurassic Park?
Nem a pusztaságban kell szaladgálnunk napestig, ugyanis az egész bolygót sikerült benépesíteni, az állatvilág pedig hihetetlenül sokrétű, megszámlálhatatlanul sok különböző állat - és egyben veszély - leselkedik ránk úton útfélen. Nincs az MMO-kra jellemző regionális szintkülönbség sem, már a kezdő zónában lesznek ötvenes szintű óriások, akikkel nem érdemes ujjat húzni, így sosem lesz olyan, hogy egy zóna érdektelenné válik, mert egyszerűen kinőttük azt. A ránk leselkedő fenevadak igencsak változatosak, az apróbb rovaroktól kezdve a T-Rex méretű szörnyeken át egészen az olyan óriásokig, amelyeknek a lábujjkörme kitölti az egész képernyőt, mindenféle lénnyel találkozunk majd. Ezek egy része békésen legelészik majd mellettünk, de érdemes mindig nyitott szemmel járni, hiszen bármikor felbukkanhat egy nálunk 20-30 szinttel magasabb dög, és akkor aztán hiába is próbálunk elfutni. Ráadásul ezek néha a levegőből vagy épp a föld alól rontanak ránk, így amikor kint vagyunk a vadonban, sosem érezhetjük magunkat biztonságban. Bár az élővilág változatos, - 40 óra után is felfedezhetünk korábban sosem látott fajokat - az egyes élőlények sajnos semmilyen interakcióba nem lépnek egymással. Sokkal valósághűbbé tette volna az élményt, ha a hatalmas ragadozók legalább megkergetik a prédát, így azonban egy elég érdekes tápláléklánc alakult ki, amelynek mi vagyunk az egyetlen alsóbbrendű tagjai. Szerencsére a városban - ami egyébként szintén hatalmas - biztonságban érezhetjük magunkat. Itt vesszük fel a különböző küldetéseket, itt vásárolhatunk be fegyvereket, páncélokat és egyéb kiegészítőket, és itt fejleszthetjük majd a robotunkat is. Sajnos ez az élettelenség New Los Angeles utcáin is érezhető: van ugyan lakónegyed, de senki nem mászkál az utcán, a közlekedő autókba pedig nem akadunk bele, egyszerűen átfutunk rajtuk. A nagy AAA RPG-k azért ennél többet tudnak.
Rázzuk meg a pofonfát
A Xenoblade harcrendszere nagyon más, mint amit a konzolos akciójátékoktól megszoktunk, és bár az egész játék más hozzáállást követel meg a játékostól, mint amit alapesetben várnánk, a harc az, amire a leginkább rá kell érezni. Egy négy főből álló csapat élén járjuk a vidéket, társaink pedig remekül alkalmazkodnak hozzánk, miközben váltogatunk a közelharci fegyverek és a gépágyúk között. Rengeteg képességet sajátítunk el a játék során, amiket egy MMO-kból ismert action barra pakolhatunk ki. A billentyűzettel ellentétben itt nem áll rendelkezésre közel végtelen gomb, hogy mindent máshol nyomogathassunk, ezért a képességek közt a D-pad segítségével tudunk váltani. Időközben persze rohangálunk, próbálunk az ellenfél hátába kerülni, kerülgetjük a különböző támadásokat, szóval elég kaotikus a dolog. Erre jönnek még a különböző QTE-k, amelyek szükségesek ahhoz, hogy gyógyulni tudjuk, így egy elmulasztott lehetőség könnyen az egész csapat életébe kerülhet.
A játék egyik legnagyobb hibája, hogy szinte semmit nem magyaráz el. Szerencsére nem olyan durva a helyzet, mint mondjuk a Dark Souls játékok esetében, de nem kevés időt töltöttem azzal, hogy a különböző leírásokat böngészve próbáltam meg kisilabizálni, hogy egy-egy képesség mire is jó pontosan, milyen sorrendben kéne azokat használni, vagy hogyan tudok mondjuk pajzsot adni egy másik csapattagnak. Sajnos ez a hiányosság nemcsak a harcrendszerben, hanem a tárgyak, a küldetések és számos egyéb dolog esetében is érezhető, így nem kifejezetten könnyű elsajátítani az alapokat, ezek nélkül pedig inkább frusztráló lesz a helyzet, mintsem szórakoztató. 6-8 óra játék után még mindig esetlenül nyomkodtam a képességeket és próbáltam rájönni a titok nyitjára. A Xenoblade nem fogja a kezed, ebből adódóan pedig nem lehet csak úgy lehuppanni elé és játszogatni pár órát, bele kell ásnia magát az embernek, különben a keményebb ellenfelek ellen esélye sincs. A helyzeten csak tovább ront az elképesztően túlzsúfolt kezelőfelület, amit még a World of Warcraft hardcore raiderei is megirigyelnének. A képernyő négyötödét kitakarja valamilyen ikon vagy villogó felirat, így nem könnyű átlátni, hogy mi is történik a csatamezőn. A helyzet a játék előrehaladtával csak romlik, ugyanis amikor egy törékeny kislány helyett egy hatalmas robot van a képernyőn, akkor még kevesebb marad szabadon a látómezőnkből.
Robotzsaru újratöltve
Az igazi fordulópont úgy 30 óra után következik be, amikor végre megkapjuk az első Skellt, vagyis azt a hatalmas robotot, amibe beleülve igazi gyilkológépek leszünk. Sajnos a felvezető küldetés elég bénára sikeredett, de ha ezen sikerül túllendülnünk, akkor kezdődhet az igazi kaland. Mostantól nem törékeny kislányként, hanem hatalmas repülő robotként járjuk majd a sztyeppét, ezzel együtt pedig minden megváltozik. Egyrészt sokkal gyorsabban közlekedünk majd, akár valamilyen szárazföldi járművé változva, akár a magasban repülve, másrészt azok a hatalmas szörnyek, amelyek eddig egyetlen harapással tettek el minket láb alól, mostantól az életükért könyörögnek majd. Új fegyverek, új képességek várnak ránk, amiket nyilván újra kell tanulni, de egyértelműen megéri, hiszen nálunk sokkal magasabb szintű ellenfelekkel is felvehetjük a versenyt. Persze a Skell nem halhatatlanságot jelent: így is bőven akadnak majd olyan óriások, akiket nem tudunk lenyomni, ilyenkor pedig érdemes felhúzni a nyúlcipőt, a Skell javítása ugyanis nem olcsó mulatság. Természetesen több modell közül válogathatunk a játék során, ráadásul ezek mind teljesen testreszabhatók, így mindenki a saját képére formálhatja új kedvencét, amivel a kampány második felében szaladgál majd.
A technika ördöge
A Monolith remek munkát végzett, különösen ami a technikai részleteket illeti. A játék gyönyörűen tartja a 30 fps-t még akkor is, amikor több lénnyel harcolunk, vagy épp hatalmas területeket látunk be repülés közben. Nyilvánvalóan nem ez a legszebb játék, amivel valaha találkoztunk, és bőven akadnak majd olyan textúrák, amik kicsit megkésve töltődnek be, de ha figyelembe vesszük, hogy mennyire részletesen kidolgozott világgal van dolgunk, ez még hibahatáron belül van.
A zenébe én már az első órában beleszerettem, de biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek fog tetszeni. Felejtsük el azokat a monumentális dallamokat, amiket a szerepjátékokban megszoktunk: itt egy sokkal fiatalosabb, könnyedebb melódia vár ránk, amelyben az elektronikus zene és a jazz keveredik. Sajnos viszonylag szűk a zenei paletta, így bármennyire is imádtam a városban vagy épp a harc közben szóló muzsikát, azért 40 óra után könnyen repetitívvé válik a dolog. Sajnos a szinkronról nem lehet ódákat zengeni: a korábbi részek brit szinkronszínészeit ezúttal egy amerikai gárda váltotta, akik nem minden esetben tudják élettel megtölteni a karaktereket. Maguk a dialógusok sincsenek túl jól megírva, a japán humor pedig a legdrámaibb pillanatokat is képes kínosba fordítani. A társainknak vagy egyáltalán nincs személyisége, vagy kaptak egy túlsztereotipizált szerepet, és azzal el is lett intézve.
Tessék kipróbálni!
A Xenoblade Chronicles X-et nem igazán lehet összehasonlítani The Witcher 3-mal vagy a Dragon Age: Inquisitionnel. A sajátos harcrendszer, az egyedi világ és a platform sajátosságai miatt - gondolok itt például a kontrollerben rejlő extra lehetőségekre - egy teljesen másfajta szórakozást nyújt. A technikai és finanszírozási korlátok miatt vannak gyengébb pontjai, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül, ugyanakkor egy elképesztően komplex egészet alkot, amely képes több száz órányi szórakozást kínálni annak, aki hajlandó beleásni magát az összetett karakterfejlesztésbe, képességfákba és nem túl részletesen elmagyarázott, de annál bonyolultabb csapat alapú küzdelmekbe. Ez az egyik leghatalmasabb nyílt világ, amivel valaha találkoztunk, és ha nem lettek volna a zavaró hibák, a Xenoblade Chronicles X simán indulhatott volna az év legjobb szerepjátéka címért. Szégyenkeznie persze így sem kell, és ha valaki oda meg vissza van ezért a stílusért, az mindenképp adjon egy esélyt a Monolith csodájának.
