Megesik, hogy az embernek beakad valami az elméjében, és nem képes másra koncentrálni. Takahasi Tecujával is megtörtént ez, mégpedig a legendás Squaresoft játék, a Xenogears megálmodása során. Nem hagyta nyugodni a "xeno" szó, és amikor felettesei nem engedték neki folytatni a játékot, saját stúdiót alapított - így jöhetett létre a három Xenosaga. Stúdióját később megvette a Nintendo, az ő színeikben pedig most már - hiába a számozás - a harmadik Xenoblade jelent meg. Panaszkodni persze nem akarok: bár egyik játék sem tökéletes, mind minőségi szerepjáték, százórás játékidővel. És ez a Xenoblade Chronicles 2-ről is elmondható.
Égi manna
Noha itt-ott felfedezhető egy-két kapcsolódási pont a "sorozat" első részével, a Xeno 2 tulajdonképpen teljesen különálló történet, így minden előismeret nélkül belevetheti magát az ember. És a belevetés nem is túlzás: a játék nagyszerűen indul, bemutatva egy furcsa világot, amely még 30 évnyi JRPG-áldást követően is frissként tud hatni.
Alrest haldoklik. Ki tudja, miért, a helyet felhőlepel takarja, amely alatt veszélyekkel és roncsokkal teli sötét és végtelen tenger húzódik - kontinenseknek nyoma sincs a fellegek közt. A felhők fölé egyedül a titánok magasodnak, ezek az ősi, gigászi lények, amelyek közül a legnagyobbak hátán egész országok terpeszkednek, a kisebbek pedig talán egy viskót bírnak el. Alrest minden lénye e titánok hátán éldegél, és - szintén titánokra eszkábált - léghajószerűségekkel közlekedik a mozgó szigetek között.
Hősünk a nem épp hősies nevű Rex, egy fiatal srác, aki saját titán haverja társaságában járja a felhőtengert, és afféle roncsvadászként ősi kincsek vagy legalább eladható fémholmi után kutat. Mostanában nincs szerencséje, így nemcsak hogy a családjának nem tud pénzt hazaküldeni, de még a betevőre is alig futja. Mivel a százórás kaland első perceiben vagyunk, természetesen Rex nem fog éhen halni; nem, ehelyett egy talán túlságosan is jól hangzó munkaajánlatot kap. Egy veszélyesnek látszó alakokból álló bandát kell elkísérnie, akik egy évszázados, elsüllyedt hajót akarnak vele kiemeltetni a habokból. Az akció kitűnően sikerül, Rex és újdonsült munkaadói pedig vidáman vetik bele magukat a játék első harcaiba a hosszú idő alatt tengeri lényekkel alaposan megtelt hajó romos folyosóin.
Mikor azonban a fedélzet legmélyén egy sztázisban levő fiatal lányt talál, társai úgy döntenek, hogy itt és most elválik az útjuk. A búcsú különféle okokból kifolyólag kicsit erőszakossá válik - és Rexet átszúrják egy idomtalan karddal. A következő, zavaros percekben akad minden: váratlan feltámadás, megelevenedő leányzó, mágikus kardok és zúzós gitárzenére megejtett bossfight. Mire kettőt pislognánk, már egy távoli titán hátán lézengünk, és Rex nem tud szabadulni a gondolattól, hogy sikerült magára haragítania a világ legkomiszabb alakjait. Igaz, mivel egy derék sónen hősről beszélünk, a naiv és nagypofájú, de mindig a jó ügyért dolgozó Rex elhatározza, hogy ha kell, hát a világ végéig is elmegy, és a csillagokat is lehozza az égről, csak azért, mert egy csinos lány megkérte erre.
Pengesofőrök
Merthogy a hajón talált, vörös hajú hölgyemény állandó társunk lesz: Pyra a neve, és bár embernek néz ki, valójában egy blade-ről van szó, vagyis kristályból létrejött intelligens fegyverről. A Xenoblade Chronicles 2 mitológiájának egyik fontos elemét jelentik ezek a blade-ek, amelyekkel csak a kiválasztott harcosok, a driverek képesek összeolvadni és hatalmuk segítségével küzdeni. E fegyverek tudatos, már-már emberszerűen viselkedő lények, még akkor is, ha a lehető legváltozatosabb alakokban jelennek meg: a hófehér tigristől kezdve a kibernindzsán át az ultragyerekesen viselkedő madárnőig terjedő lista is jelzi, hogy elképesztően tarka bandáról van szó. Eleinte persze csak Pyra lesz mellettünk, aki tűzmágiája erejével turbózza fel Rex harci képességeit - de jó húsz órával később már valóságos sereget idézhetünk meg e lényekből.
Igaz, a harcokba mindig csak karakterenként hármat vihetünk magunkkal, és e választásunk alaposan kihat a hősök képességeire is - sőt, még a kézben hordott fegyverek fajtája is az éppen bekapcsolt blade-től függ. E pengével hősünk automatikusan támad, mintha csak egy MMO-ban lennénk, ám a későbbiekben millió egyéb agresszív lehetőség válik elérhetővé. A legalapvetőbb a három art, azaz sűrűn bevethető kombó: a blade-ek e mozdulatai között a gyógyítástól a speciális támadásokig minden lesz. Némelyikhez helyezkedni kell, mert mondjuk oldalról többet sebeznek, másokat kombinálni lehet a többiek akcióival (például a meggyengített ellenfelet Rex a földre döntheti, egy másik karakter pedig innen felütheti a levegőbe), és az összesnél számít az időzítés is - ha pont egy automata támadáskor sütjük el őket, erejük nagyobb lesz.
A blade-ek emellett elemi támadásokat is lehetővé tesznek, amelyek tulajdonképpen a varázslatok a játékban. Ezek eleinte önmagukban is halálosak, sok órával később viszont már muszáj kombinálni őket, egyre hosszabb és hatékonyabb láncot fűzve belőlük. Ha ez még mindig nem lenne elég, hát elindíthatunk az egész partit megmozgató szupertámadásokat is, továbbá ügyelni kell arra, hogy közel maradjunk blade-ünkhöz, hogy kiadjuk a társainkat irányító parancsokat, hogy ne hagyjuk ellenfelünket segítséget hívni, illetve hogy váltogassunk a három bekészített blade között. Szerencsére a sok rendszert a játék nem egyben ömleszti a nyakunkba, így bár maguk a szöveges tutorialok nem a legjobbak, bőven lesz idő mindent kitapasztalni.
Társaink javarészt maguktól küzdenek, és ez az automata támadás mellett azt jelenti, hogy a játék képes arra, hogy a legtöbb csatát egymaga megvívja - például egy kis extra tápolás végett e cikk megírása közben vagy harminc szörnyet öltem le úgy, hogy belekötöttem a lénybe, majd letettem a Switchet, hadd küzdjenek Rexék. Nyilván lassan megy így a küzdelem, de ha nem rontunk rá a jóval a szintünk felett álló ellenfelekre - ami egyébként simán lehetséges, az első titánon rögtön egy 81-es szintű gorilla is kóricál -, akkor a játék magától is képes pörögni. Manuális irányítással persze fürgébben hullanak el az ellenfelek, de azért nem akkora a különbség, hogy ez ne legyen kihasználható taktika.
XP, SP, WP, AP
Bár a Xeno 2 harcrendszere komplexnek tűnik (főleg a kijelzőkkel teli kaotikus screenshotok láttán), valójában kiválóan irányítható, logikus egészet képez. Sajnos ez nem mondható el a fejlődési rendszerről, azt alaposan túlbonyolították. Karaktereink például a csaták után kapott tapasztalati pontok halmozásával lépnek szintet, ám az így kapott XP egy részét manuálisan kell elkölteni a fogadókban. Hogy miért? Fene tudja, értelme nincs.
Emellett karaktereink artjait a WP nevű ponttal tudjuk (alig érezhető mértékben) erősíteni. Továbbá skillek is várnak ránk, amelyhez SP-t kell költeni - ezek szintén elhanyagolható fontosságú, passzív bónuszok. A blade-ekhez is tartozik egy legyező alakú skillfa, ám itt a fejlődés automatikus, afféle minikihíváshoz kötődik minden előrelépés (például ölj meg X farkast, használd Y alkalommal Z képességet, adj a blade-nek kedvenc kajájából). E kihívások viszont csak akkor válnak elérhetővé, ha folyamatos használatukkal elég AP-t halmoztunk fel.
Valamilyen egyszerűbb rendszer és többféle felszerelés használata szerintem jóval élvezetesebb megoldást eredményezett volna. Merthogy páncélok nincsenek, a fegyverek a blade-eknél erősíthetők, karaktereinkre és a blade-ekre pedig csak két-két kiegészítőt tudunk felpakolni, amelyek ugyancsak apró bónuszokat adnak. És még ezt a megoldást is túlvariálták, a blade-ek alkatrészeit ugyanis külön is kell finomítani, az erősebbekhez pedig extrém ritka alapanyagokat kell begyűjteni.
Kalandpark
Noha harcrendszere kellemesen modern - valós időben zajlik, és kellő odafigyeléssel megtöbbszörözhetjük sebzésünket -, a Xenoblade tradicionális japán stílusú technofantasy szerepjáték (oké, az előző, X jelölésű epizód a sci-fivel is kacérkodott). Ez talán az új epizódban érezhető a legjobban; mivel a történet elsősorban animepanelekre építkezik, bőven kell benne tápolni, és bár elég nagy szabadságot kapunk kóborlás közben, a fő küldetésszál lényegében teljesen lineáris. Ezt amúgy nem panaszként mondom, már csak azért sem, mert ez a stílus meglehetősen visszaszorulóban van; könyörgöm, még a Dragon Quest is kezd modernizálódni.
Fő feladatunk - az Elysium nevű hely elérése - igen sokáig elérhetetlen távolságban marad, az egyre közelebb evickélés során pedig millió kisebb feladatot kapunk. Néha szövetségeseket kell keresni, máskor hajót szerezni, vagy éppen a ránk vadászó kommandókat és nagy hatalmú drivereket kell jobb belátásra bírni. Nem állítom, hogy különlegesen eredeti dologról szólna a Xenoblade Chronicles 2, hiszen az amnéziás főhős kivételével minden japán RPG-klisét felsorakoztat, ráadásul nagy fordulatait jó előre jelzi is, de legalább a karakterek remekül sikerültek.
Ha nem is mély és árnyalt Rex és Pyra kapcsolata, legalább szimpatikus a két főhős, és tulajdonképpen a többi karakter is érdekes. Nincsenek úgy kidolgozva, mint mondjuk a Persona játékok alakjai, de hát a Xenoblade nem is olyan karakterközpontú játék. Ahogy említettem, az animebefolyás igen erősen érezhető, így minden irónia nélkül elhangzanak benne olyan mondatok, hogy "A barátság ereje mindent legyőz.", és előfordul, hogy egy főellenség sírni kezd, olyannyira megsértődik, hogy nem hallottunk még a nevéről, és természetesen mindenki állandóan beordítja támadásainak nevét is - de nálam ez még bőven az elfogadható mértéken belül volt. Az már jobban zavart, hogy a fejlesztők pont a drámai karaktert, Pyrát jelölték ki a szexszimbólum szerepére, így aztán még a legszomorúbb jelenetek, mondjuk egy temetési szertartás közepén is hajlamos a kamera elidőzni tangás fenekén vagy neonfényben ragyogó, görögdinnyényi mellein - amikor pedig második kosztümjén egy mellablak ad betekintést dekoltázsába, hát szinte hallani véltem a kéjesen lihegő grafikusokat.
A karakterdizájn amúgy is meglehetősen zavaró, legyen szó Rex értelmezhetetlen csizma-nadrág kombinációjáról, Nia kezeslábasáról vagy épp Vandham visszataszítóan ocsmány hajáról és ruházatáról. Érdekes módon pont a játék negatív alakjai kaptak elfogadható, különösebb extremitásoktól mentes külsőt. Mindez főként azért zavart, mert mint említettem, maguk a karakterek kedvelhető, pozitív alakok, csak egyszerűen nem lehet komolyan venni a legtöbbjüket amiatt, ahogy kinéznek.
Érdekes lett a szinkron is: mindenki egyféle brit regionális akcentust beszél, mégpedig amennyire meg tudtam állapítani, különösebb logika vagy következetesség nélkül. Nekem speciel nem volt ezzel nagy bajom, de az, akit irritálna a dolog, letöltheti az eredeti, japán szöveget is - bár a szájszinkron még ott sem stimmel.
Nem mellékesen
A sztori leküzdhető 60-70 óra alatt is (bár ha száguld, és nem tápol az ember, a játék második felének csatáival meg fog gyűlni a baja), de bőven vannak egyéb lehetőségek is a játékban. Ilyenek a mellékküldetések, amelyeket a békesség kedvéért nem fogok más játékokhoz hasonlítani. Rém egyszerűek, viszont az értük kapott jutalom a játék második felében már egész magas, így megéri futárt vagy vadászt játszani. Ennél némileg érdekesebb a zsoldostábor irányítása: ez lényegében az Assassin's Creedek klánrendszerét veszi át. Van egy rakás küldetés, mindegyik egyedi feltételekkel, és ezekre küldhetjük el éppen nem bekészített blade-jeinket. A sikeres küldetés (és sikertelenben még nem volt részem) egy rakás jutalmat eredményez, ráadásul így egy kicsit a használaton kívüli blade-ek is fejlődnek - de természetesen amíg segítőink missziót hajtanak végre, nem tudjuk őket bevetni a harcban.
Kézben is
A játék tévén tökéletesen fut, kézi konzolos módban azonban észrevehetően lelassul néha a képfrissítés - ráadásul a Xeno 2 az első olyan Switch-játék, amelynek kifejezetten rosszul áll a kis képernyő. Rengeteg részlet elveszik, és a tengernyi menüelem miatt még apróbbnak tűnik a kijelző, mint amekkora. Szerencsére tévére kötve a Switchet nem nagyon lehet gondunk, bár tény, hogy például a Zelda sokkal stílusosabb környezettel rendelkezik; talán nem ennyire sűrűn berendezettel, de mégiscsak vonzóbbal.
A zenék fantasztikusak, köszönhetően annak, hogy visszatért a sorozathoz Micuda Jaszunori - az általában zongorára épülő dallamok nagyszerű aláfestésül szolgálnak a kalandokhoz. A nagyobb csaták során pedig ismét beindul a gitártépős metál, ami tulajdonképpen a sorozat védjegyévé vált.
A Xenoblade Chronicles 2 legnagyobb gondja, hogy nem akar igazán új dolgokat nyújtani - az X legalább próbálkozott vele, és még ha nem is sikerült neki minden (sőt), ezt lehetett értékelni. Valószínűleg a rövid, alig kétéves fejlesztési idő is közrejátszott ebben, de a Xeno 2 - a puszta méretein és játékidején túl - nem valami ambiciózus alkotás. Óriási "szerencse" (pontosabban kemény munka eredménye), hogy világa nagyszerű lett, és karaktereit élmény végigkövetni hosszú, küzdelmes útjukon.
