Abban a különleges helyzetben ülök itt ezeket a sorokat gépelve, hogy én láttam majdnem mindent, amit a World of Warcraft megélt. Az első botlásoktól, a Dark Portal megnyitóján át az északra tartó hajók indulásáig minden ott voltam. Ezért is annyira fura most, a Wrath of the Lich King megjelenése után 14 évvel itt ülni, és "tesztelni" a kiegészítőt.
A nosztalgia hullám erősen eluralkodott Azeroth hősein, melynek köszönhetően ide is eljutottunk: újra megjelent az internet kedvenc WoW kiegészítője, mi pedig nem fogunk nemet mondani egy olyan alkalomra, aminek köszönhetően a félálmos fejünket bámuló családtagjainknak azt mondhatjuk, hogy "dolgoztunk" 12 órányi szintezés után a hófödte Northrend erdőségeiben.
Grizzly Hillstől Dalaranig
A WarCraft III-nak, a World of Warcraft 1.11-es frissítésének, és a Wrath of the Lich King érkezését előkészítő eseményeknek hála ez volt az első olyan kiegészítő, ami tisztes sztorielőkészítést kapott. Arthas, a Lich King, az élőholtak uralkodója felébredt hibernációjából, és új lovagokkal az oldalán akarja meghódítani a világot. A felütés nem volt kifejezetten csavaros, de köszönhetően Arthas jól felépített karakterének, bőven volt okunk felszállni a Howling Fjordra tartó hajóra.
Sosem felejtettem el a pillanatot, amikor azt éreztem, hogy egy kis lélekvesztőben dülöngélek, miközben a Fjord hatalmas hegyoldalai borítják árnyékba karakteremet. Az út Northrendre a gaming karrierem egyik legemlékezetesebb pillanata volt, ami még most is nagyot ütött.
Amint leszállunk a hajóról, mindjárt két újdonság kapja el a kalandozó szívünket: egy sokat fejlődött küldetésstruktúra, és egy olyan gyönyörű zóna, amihez hasonlót még nem láthattunk a World of Warcraftban. A mai modern játékhoz képest nyilván egyik sem fogható, de nem is ugyanaz volt akkoriban a játék célja, mint most. A történetmesélés másodlagos volt, cserébe a szabad kalandozás volt a lényeg, ami lehetővé tette, hogy bejárjuk a világot, és megismerjük a zónákat, és olyan sorrendben gyűrjük le a kihívásokat, amilyenekben akarjuk (szintünktől függően persze).
Itt jön be a játék időtlen dizájnja: akad néhány feladat, ami megcsavarja a formulát, de a fura szörnyek, szellemek és élőhalott állatok lemészárlása pont olyan kikapcsoló meló, mint annak idején volt. Az érzés, amikor úgy térhetsz vissza egy városba, hogy ott 5-8 kész küldetést jelző sárga felkiáltójel vár rád, pont annyira tölt el minket elégedettséggel, mint 2008-ban. Ezt még megfejeli a játék a gyönyörű zenével és látképekkel, melyek végig kísérnek minket a hosszú lovagló utakon, és varázslatossá teszik az üresjáratban töltött perceket is.
Aki emlékszik a kiegészítő rangsoromra, az tudja, hogy belőlem csekély nosztalgia beszél, amikor azt mondom, hogy ma, 2022-ben is csodálatosak Northrend zónái. Még a "Classic" grafikai beállításokon is lenyűgözőek Grizzly Hills égig érő fái és Icecrown Citadel fekete acél építményei. Olyannyira vártam már ezeknek a helyeknek az újra felfedezését, hogy már 71-es szinten elindultam bejárni mindet, ami jóval több halállal járt, mint amiről itt be szeretnék számolni. Ettől függetlenül csak dicsérni tudom a pályadizájnereket és a terepművészeket, mert még úgy is a hangulat rabja voltam, hogy közben egy megvadult Vrykul verte szét a fejem.
Ghoulok és kazamaták
Azt javasolnánk a kalandozóknak, hogy akik befizetik a belépőt a WotLK Classicra, azok élvezzék is ki a szintezés élményét. A végjáték itt nem annyira telített, mint a modern verzióban, ahol a farmolás a maximum szintre jut, és csak az a lényeg, hogy ki mekkorát üt a lilán világító botjával. A Wrath of the Lich King volt talán az utolsó kiegészítő, ahol az endgame fontossága és a felfedezés öröme még megfelelő egyensúlyban élt. Érdemes kiélvezni hát ennek az éremnek mindkét oldalát.
Viszont mi vár ránk a Classic új kiegészítőjében, ha megvan a 80-as szint? Egyelőre csak a Wrath of the Lich King dungeonjeinak Heroic változatai. A Burning Crusade-del ellentétben itt nem kell hosszas attunement küldetéseket lepörgetnünk: ha megvan a 80-as szint már mehetünk is darálni a nehezebb bossokat, melyekből erősebb tárgyakat, és cuccokra beváltható valutát kapunk. És ha csak nem vagyunk nagyon elkötelezettek az NPC frakciók mellett, akkor a cikk írásának pillanatában, nem is tudunk nagyon mással foglalkozni. A PVP csatatereken pörögnek a viadalok, a szörnyekre éhező csapatok pedig járják a kazamatákat.
Ezt a relatív sivár élményt az a tény dobja fel, hogy a Wrath of the Lich King dungeonjei ma is pont olyan szórakoztatóak, mint annak idején voltak. Utgrade Keeptől a Culling of Stratholmig mindegyik megállja a helyét 2022-ben, és bár határozottan megvannak a kedvenceink, bármelyikbe szívesen beugrunk egy új kard reményében. A gond csak a "hogyan" kérdés megválaszolásával van.
Kell-e ez vagy sem?
Eddig a Wrath of the Lich King Classicról elmondható, hogy egy-egy apróbb eltérést leszámítva, minden pont ugyan úgy ment, mint 2008-ban. Vannak viszont változások, amik nagy vitákat váltottak ki a béta indulásánál és váltanak ki a mai napig is.
Az eredeti Wrath of the Lich King végére a játék meglehetősen kényelmessé vált. Bekerült egy automatizált csapatkereső, ami összerakta a játékosokat és el is teleportálta őket az adott dungeonhöz. Emellett bekerült egy szofisztikált küldetéssegéd is azért, hogy külső weboldalak és addonok helyett a játék maga segíthessen nekünk megtalálni feladataink célpontjait. A Classicért felelős csapat úgy érezte, hogy mindkettő ártalmas volt a játékélmény szempontjából, így azokat eltávolították. Az automata csapatkereső helyett kaptunk egy manuálisan vezérelhető menüt, a küldetés segéd viszont teljesen kikerült.
Míg az előbbi egy vitatható elhatározás, ami felett nekem nem célom pálcát törni, a második már egyértelműen fura döntés volt. Egy olyan korban élünk, amikor mindenki nagyjából egy perccel a kliens letöltése után már nyúl is a Questie addonért, mert senkinek sincs kedve a küldetésjegyzék utalgatásaiból kitalálni, hogy hova kell mennie, és mit kell csinálnia. A beépített küldetéssegéd kidobása éppen ezért egy végtelenül idegesítő butaság, aminek gyakorlati haszna nincs, csak rengeteg kellemetlen percet okoz, amikor az addon tévesen lövi be, hogy mit is kellett volna csinálnunk és az időnket vesztegeti.
A meccskereső manuális változata működik annyira, amennyire elvárható: elbírna pár extra funkciót és alapvetően érthetetlen számomra, hogy miért nem a modern verzió Group Finderét hozták át, de ezektől függetlenül működik arra, amire született. A közösség nagy része még mindig a chatben keres társakat, de én kellemes csapatokat találtam az új megoldást használva is. Sokkal erősebb szociális élményem nem lett attól, hogy kiirtották az automatikát, de gondolom valaki a WoW Classic csapatában most nyugodtabban alszik annak eltávolításától.
Újráznánk?
Mindent összevetve egy kellemes élmény visszalépni nap mint nap Northrend jeges földjére. Az egyetlen komoly kritikám, hogy az újraalkotás annyira pontos lett, hogy még a 3.3-ból származó bugokat is sikerült átmenteni. Vannak küldetések, ahol a szükséges mobok fel sem bukkannak, vannak régi exploitok, amik még mindig működnek, és vannak legendás pillanatok, melyek jelenleg nem elérhetőek.
A hangulat szerencsére még mindig verhetetlen, Arthas története pedig pont olyan tragikus, mint annak idején. A kasztok nagyot fejlődtek és a játékélmény egésze nagyot lépett előre, pláne most, hogy már túl vagyunk a Vanilla WoW gyerekbetegségein és a Burning Crusade kísérletein.
Ami biztos, az az, hogy akár a Classic verziót preferáljátok, akár a modern játékot, most minden oldalról izgalmas idők várnak a World of Warcraft játékosokra.
