Van egy alapvető becsípődés az emberekben, hogy saját fiatalságukhoz kötik a világ tökéletesebb formáját. Bezzeg régen, ugye? Nem véletlen tehát, hogy mindenki úgy gondol vissza korábbi játékélményeire, hogy micsoda idők voltak azok. Egyrészt igen, mert egyszerűbb ingerek mellett, gyakran értékesebb vagy legalábbis újszerűbb alkotásokkal találkoztunk, másrészt mi is még áhítattal tekintettünk a játékipar működésére. A Sony nyilván okkal lovagolja meg a remake-lázat, náluk nincs visszafelé kompatibilitás (illetve van, ha azt a pár PS2-es játékot annak lehet nevezni), de a régi nagy címek felrázásával próbálják megvizsgálni, hogy mit lehet még kisajtolni a modern köntösbe bújtatott retró életérzésből. A Crash Bandicoot sikere bizonyítja, hogy nem rossz üzlet ez, és a Wipeout széria csinosítgatásával sem nyúltak mellé, igaz, itt már egy korábbi feltámasztás celofánba csomagolt újra kiadását láthatjuk viszont. Merthogy ugyebár az arcade versenyjáték műfaja nagyrészt halott mostanában; csak egy olyan címet ismerek jelenleg, amit érdemben a Wipeout mellé lehet tenni kihívónak, de erről majd később.
A feltámasztás feltámasztása
Az 1995-ben útjára indult Wipeout széria egyszer már új erőre kapott 2008-ban, amikor is PlayStation 3-ra megjelent a Wipeout HD. A most debütált Omega Collection ennek a feljavított változatát tartalmazza (mint a Resident Evil újra kiadása, ami szintén egy újrakevert változat renovációja volt), hozzácsapva a szinte teljes játékként is értelmezhető Fury kiegészítőt, valamint a Psygnosis által PS Vitára kiadott zseniális Wipeout 2048 felokosított változatát is. A gravitációra fittyet hányó futurisztikus hajóversenyzés legendás címének csomagja így tartalmilag kifogástalan, és tökéletes arra, hogy a fentebb említett embertípus nagyokat tudjon sóhajtozni, miszerint ez a játék volt ám az igazi. És egyébként tényleg: az arcade versenyjátékokat nehéz volt nem szeretni annak idején, a Wipeout még ma is képes megmutatni a műfaj szépségeit akár azoknak is, akik nem nagyon ismerősek ezen a terepen.
Szerencsére nincs akadozás, adott a 4K felbontás mellett pörgő 60 fps, szabadon alakítható az irányítás, még a DualShock 4 motion szenzoros irányítása is a javunkra válhat. A játék gondoskodik róla, hogy ne csapódjunk állandóan a falnak, és az MI van annyira aljas, hogy még a legügyesebb játékosok is találjanak bőven kihívást a cuccban. Sőt, a magamfajta átlagos képességű gamer mehet is a sarokba sírdogálni, mert viszonylag hamar eljön az a pont, ahonnan kezdve a virtuális versenytársak annyira jók és ügyesek, hogy negyedik helynél képtelen voltam előrébb jutni a futamokon. Persze akadnak még más játékmódok is, például multi és osztott képernyős száguldás, verseny közben felkapható fegyverek és power-upok, extra kihívások, tehát tényleg egy szavunk nem lehet.
Lehet ezt jobban is
Mégis muszáj megemlítenem a nemrég Nintendo Switchre megjelent Fast RMX címet (talán nem ismeretlen a széria a Wii- és a Wii U-tulajoknak, azokon még a Fast Racing League és a Fast Racing Neo elődök futottak). Noha ez egyértelműen az F-Zero és a Wipeout koppintása, mégis mutat új elemeket, látványosabb pályákat és merészebb száguldást, ráadásul a nehézsége is sokkal emberbarátibb. Éppen egy időben nyomtam a Wipeout: Omega Collectionnel (persze felváltva), így könnyebb volt megérezni azokat az apróságokat, amelyekkel az újonc megleckéztette a nagy öreget.
Ne értsetek félre, a Wipeout egy legenda, amit a mai játékosoknak is feltétlenül ki kell próbálniuk. Csak időközben ez a sajnos nagyrészt halott műfaj még kiköhög olyan gyöngyszemeket (most jön a Redout, az sem rossz móka), amelyek képesek túlnőni elődeiken. Ez is bizonyítja, hogy bőven lenne még hely új elképzelések számára az arcade versenyjátékok nem túl népes klubjában, én lennék a legboldogabb, ha új erőre kapna ez az irányzat.
