A tömeges élvezetekre vágyó fotelpilóták el vannak kényeztetve, hiszen a World of Warplanes mellett ott a War Thunder is. Ez utóbbit nem kisebb brigád neve fémjelez, mint a Gaijin Entertainment, ami címekre lefordítva az Il-2 Sturmovik: Birds of Prey-t, az Apache: Air Assaultot és a Birds of Steelt jelenti, tehát nem mondhatjuk azt, hogy a helyi cserkészek álltak neki valami repcsis izét hegeszteni, amiben aztán minden kis szirszarért pénzt fognak kérni. Apró érdekesség, hogy a 2009-ben kezdődött fejlesztés még a World of Planes nevet viselte, de időközben megérkezett a Wargamings.net a World of Warplanesszel, és a Gaijin úgy döntött, hogy a kavarodás (és a jogi viták) elkerülése végett a továbbiakban inkább a War Thunder megnevezést használja, ami egyébként talán jobban is hangzik.
Növendék szakszolgálati engedély
Mielőtt Erich Hartmann vagy akár Tobak Tibor nyomdokaiba lépnénk, célszerű végigdarálni az oktató részt, mert már itt komoly tudásanyagot szedhetünk fel magunkra, és rájöhetünk, hogy nehezebb a dolgunk, mint amilyen a World of Warplanesben volt. Le- és felszállás, dugóhúzó gyakorlása, torpedótámadás, bombázás, iskolakör felépítése és még egy halom dolog szerepel a tananyagban, ami segíti a játékost abban, hogy ne csak az agyaggalamb feladatköre jusson neki, hanem sikereket is el tudjon érni. Azonban még ezt követően sem kell muszájból bedobni magunkat az ember-ember elleni harcokba, mert létezik az egyjátékos mód lehetősége, ami itt „dinamikus kampány” névre hallgat. Ennek jellegzetessége, hogy első körben nem férhetünk hozzá az összes nemzet összes feladatához, de szárnypróbálgatásokhoz bőven elég, nem is beszélve arról, hogy teljesítésükkel lóvét és tapasztalatot nyerünk. Részt vehetünk légi harcban, vadászhatunk bombázókra, védelmezhetjük Pearl Harbort, őrjáratozhatunk az égen, és felsorolni is sok lenne, hogy mennyi móka és kacagás vár ránk a halálos golyókat köpködő vadászok és a megsemmisítő terhet cipelő bombázók pilótafülkéjében. Ám ha úgy döntünk, hogy elegünk van ebből, vagy éppenséggel szeretnénk már megmutatni a többi paradicsomszeműnek, hogy ki az, aki az égboltra született, akkor Go to Battle, ahogy a játék is írja.
Mindenki másra vágyik
Rögvest a szemünkbe ötlik, hogy három különböző kategóriába sorolták az online küzdelmeket, melyek közül a legegyszerűbb és a legkevesebb felkészültséget igénylő megmérettetés az Arcade Battles, amiben mindkét csapat a levegőben kezd, és általában annyi a cél, hogy elpusztítsuk egymás földi erőit, miközben lehetőség szerint kilövöldözzük az ellenséges gépeket. Nem túl bonyolult a dolog, és ha az egyik gépünket leszedték, vagy a nagy manőverezgetésben eltaláltuk a földet, akkor már pattanhatunk is a másikba, hogy ott folytassuk, ahol az előzőt abbahagytuk. Nem kell törődni sem az üzemanyaggal, sem a lőszer mennyiségével, bár utóbbinál van vagy félpercnyi várakozás, míg újratárazza a láthatatlan R2D2, és elég cudar érzés, amikor csak röpködünk, de golyót nem köpködünk.
A következő lépcsőfok a Realistic Battles. Itt jobban oda kell figyelni a történésekre, mert ha egyszer „möghóttunk”, akkor számunkra befejeződött a menet. Nincs végtelen lőszer, az üzemanyag is elfogy, eltűnnek azok a segítségek, melyek az árkád puffogtatásban alapértelmezettnek számítottak. Utánpótlásra csak akkor számíthatunk, ha a honi reptéren földet érünk, de ezen „kellemetlenségeket” a játék több XP-vel és zöldhasúval jutalmazza.
A legkomolyabb felkészültséget a Simulator Battle igényli, mely nevéhez híven a szimulátoros stílus kedvelőit fogja vonzani, hiszen itt mindenre nekünk kell odafigyelnünk, ami azt jelenti, hogy mindennel a játékos gépészkedik, a légcsavarszögtől a keverékig, miközben csakis belső nézetből lehet repülni. A fizika is sokszor közbeszól, mert a háton repülő gép motorja bizony könnyedén bemondja az unalmast, és a kor jellegzetességeinek megfelelően a dogfight is erősen függ attól, hogy melyik gép milyen tulajdonságokkal rendelkezik.
Részemről mégis ezt találtam a leginkább szórakoztatónak, bár hozzá kell tenni, hogy ebben a játékmódban nem sokan próbálnak szerencsét, és sokszor percekig csak ücsörög az ember, mire végre elindul valami, ahol aztán adott esetben rögtön az elején kilőnek a gépből, ami csakis a szókincs fejlesztését és az érrendszeri megbetegedések bekövetkezésének valószínűségét segíti elő.
Fentről zúdulni a nyakába
Amit a World of Warplanesben nehezményeztünk a fizika kapcsán, azt itt kamatostól visszakapjuk, így jómagam abból kiindulva, hogy több gépre is van típusom, rögvest a leginkább realisztikus irányítást választottam, aminek az lett a vége, hogy már a felszállással gondjaim akadtak. Motorindítás után vártam egy kicsit az olajnyomás felépülésére (magyarul nem találtam a kerékfék kioldásának billentyűjét), majd amikor meglódult a bringa, szépen berádliztam, és hazavágtam a repcsimet.
Másodikra már vettem a fáradságot, hogy normálisan beállítsam a joystickot, így hamar a levegőbe emelkedtem, de az első húzott fordulóban dugóhúzóba estem, amiből ügyesen mentettem, de mire megveregettem volna a vállam, lebillentem a másik oldalra, és csak olyan 50 méteren tudtam összekanalazni a gépet. Ennek ellenére az első öt csatában sikerült három légi győzelmet szerezni, amiben az egyik alkalommal le tudtam szedni egy valamivel erősebb kávédarálót azáltal, hogy fentről zúdultam a nyakába, miközben féklap híján csúsztatással meggátoltam a túlzott felgyorsulást. Elmondható tehát, hogy a játék fizikája igen jó, és egyértelműen csak akkor merészkedjünk a nagyok közé, ha van otthon botkormány, vagy ha a sebezhetetlenség téveszméjében szenvedünk.
Amikor azonban ráérzünk a dolgok ízére, már semmi más nem jár a fejünkben, csak az, hogy hallani akarjuk a fegyverek ropogását, és élvezzük, amint az üldözött mindenféle manőverrel megpróbálkozik a menekülés érdekében, de sajnos esélye sincs. Aztán fordul a kocka, és mi kerülünk szorongatott helyzetbe, de igazság szerint szinte soha nem adódott kilátástalan szituáció, mert ha eleget vonaglottam a lombkorona szintje felett egy méterrel, akkor döntő többségében sikerült leráznom az üldözőt. Amikor nem, akkor viszont a vég olyan biztos volt, mint az adóterhek, szóval lehetett elkullogni tusolni az öltözőbe. Az árkád lövöldözés feletti szinteken egyre inkább előtérbe kerül a taktika, tehát itt már találkozni bombázókat kísérő vadászokkal is, és sokkal inkább képbe kerül az egymást támogató rendszer, amit egyébként hiányolni szoktunk a többjátékos módokban.
Aranysas és ezüstoroszlán
Mindamellett, hogy egymást próbáljuk lelövöldözni az égből, és bombákat szórunk a szerencsétlen földiekre, igen fontos a fejlesztés, hiszen e nélkül fabatkát sem érne az egész játék. A fejlesztési fa szerteágazóbb, mint a World of Warplanesben, és elsőre talán kicsit átláthatatlannak tűnik, de valójában minden a megszokott elvek mentén halad, vagyis egyre jobb és jobb gépeket fejleszthetünk ki, miközben ezekhez motort, lőszert, bombát, miegymást vásárolunk, de közben odafigyelünk a legénység képzésére is, akik ennek köszönhetően a végén éles szemű, biztos kezű, golyóálló fickókká válnak, velük pedig mi is bátrabban indulunk harcba. Míg a vadászgépeknél értelemszerűen csak egy pilóta van, addig a vadászbombázóknál, bombázóknál többen is ücsörögnek egy gépben, és az együttes teljesítmény meghatározó lehet előmenetelünk szempontjából.
Az alapvető fizetőeszköz az ezüstoroszlán (silver lion), melyet a megvívott ütközetekért kapunk annak függvényében, hogy a győztes vagy a vesztes csapatban voltunk-e, és ott mennyit tettünk hozzá a diadalhoz avagy a kudarchoz. Van olyan is, hogy aranysas, melynek gyarapításához valódi pénz szükséges, ugyanakkor segítségével gyorsabbá válhatnak a fejlesztések, hamarabb juthatunk el a jobb gépekhez, és a prémium bringákat is csak ezzel a fizetőeszközzel szerezhetjük meg. Érdemes azonban tudni, hogy mindig vannak különböző események, melyeken a részvételt nemcsak erkölcsi elismeréssel, hanem aranysasos juttatással is honorálják a fejlesztők. Itt említjük meg azt, hogy a hét nemzet (USA, Szovjetunió, Németország, Egyesült Királyság, Ausztrália, Olaszország, Japán) rengeteg repülhető gépet tartalmaz, legyen szó a kicsi és fürge vadászokról vagy a nagy és nehézkes bombázókról.
A fekete fű esete a csodás hangokkal
A grafika talán egy csipetnyivel gyengébb, mint a World of Warplanes esetében, és ez főleg a földközeli szárnyalásoknál látszik, de egyébként a belső nézet nálam már eleve megmentette az egész cuccot, nem is beszélve a hangokról, hiszen ezredszerre is kellemesen kényezteti fülünket, amint felröffen a csillagmotor, vagy becsukódik a futó, és akkor még nem említettük a fegyverzet jellegzetes ugatását. Habár összeszorul a szívünk, amikor saját madarunkon kopog végig egy-egy sorozat, de egyébként ez is hiteles, mint ahogyan az is, amikor a föld felett kopírozva suhanunk, és felerősödik a szélzaj. A térképek nagyságához képest soha nem találkoztam egyetlen röccenéssel sem, akár felhők közti repülésről, akár robbanásokkal tarkított ádáz harcról volt szó. Nem tudok elmenni azonban amellett, hogy időnként a talaj textúrái rosszul jelentek meg, és csak fekete négyszögeket láttam fű, fák, bokrok avagy hómező helyett. A hangulathoz rengeteget tesz hozzá, hogy többféle időjárási körülmény között is repülhetünk, legyen szó verőfényes napsütésről vagy szakadó esőről, ami egyben a látótávolságot is szinte nullára csökkenti, ezáltal például jelentősen megnehezítve a zuhanóbombázást.
Végsiklást számolva
Az említett textúrahibán kívül még annyit tudnék megemlíteni, hogy olykor-olykor teljesen értelmetlen hangokat kever be a játék, illetve voltak problémák a joystickkal is, függetlenül attól, hogy valami ratyi bottal vagy egy Logitech g940-nel toltam, és nem a finomhangolással voltak gondok. Sokan talán észre sem veszik, de egyszer-egyszer úgy tűnt, mintha a variométer nem mutatna normálisan, de aztán ráhagytam, nem kerestem az okát, és nem is zavart a kibontakozásban.
Minél több időt töltöttem azonban együtt a War Thunderrel, annál inkább úgy éreztem, hogy a World of Warplanesszel történő összehasonlítás a „körtét az almával” tipikus esete, hiszen a két játék szemmel láthatóan nem ugyanazt, vagy nem jellemzően ugyanazt a közönséget célozza meg. Összetettségét, változatosságát és időtállóságát tekintve jelen tesztünk alanya mindenképpen többet tesz le az asztalra, de ez nagyban függ attól, hogy a játékos mire vágyik. Mert vetélytársa legalább ugyanolyan jó azoknak, akiket pillanatig sem érdekel, hogy egy szárnyon milyen erők ébrednek, hogy egy gép szerkezetileg mit bír, és mit nem, hanem csak le akarnak ülni, pikk-pakk a csatában kívánják magukat találni, és nem óhajtanak különösebben belemélyedni a fejlesztésekbe. Sőt, nekik inkább kerülendő a War Thunder, hiszen hamisan keltenék rossz hírét amiatt, hogy nem tudnak benne kellően érvényesülni. De ha te olyan pilóta vagy, akinek fontosak az erőhatások és adott esetben a történelmi hűség, akkor ne gondolkodj, hanem pattanj gépbe.