Ha egy banánköztársaság önjelölt diktátorának útját egyengetném éveken át, bizonyára én is besokallnék a militarista trópusoktól, sőt, a hátam közepére sem kívánnám a Castro-imitátorokat. Persze a Haemimont Games ezzel az eshetőséggel is számolt, így két Tropico epizód között, "szusszanás" címszó alatt előhozakodott más stílusú projektekkel is. A Grand Ages: Rome-mal a stratégákat, a The First Templarral a középkori akciók szerelmeseit, az Omerta: City of Gangstersszel pedig a gengszterjátékok rajongóit szólította meg, míg a Tropico 5-tel szimultán valami olyasmibe kezdett bele, amihez hasonlót a hazai NeoCore tett le elénk az asztalra a The Incredible Adventures of Van Helsing széria képében. A Victor Vran sajátos megoldásaival pedig éppenséggel Van Helsingnek és társainak kíván megfizethető alternatívát nyújtani, avagy szörnyvadászat után következzenek egy démonvadász kalandjai.
Örökös küzdelem
Zagoravia valaha virágzó birodalom volt, ma már csak élőhalottak, természetfeletti lények és még ennél is rosszabb bestiák játszótere. A hely, ahol az élőket a túlélők, a fejlődést az enyészet, a reményt pedig a kilátástalanság váltja fel. Ekkor érkezik a messzi földről híres démonirtó, Victor Vran, aki eltűnt társa, Adrien után kutat, és ha már úgyis itt van, egyúttal felszabadítja Zagoraviát is. Megszokhattuk már, hogy a hősöknek annyit jelent a világmegmentés, mintha leugornának a közértbe parizerért, éppen ezért a Haemimont sem ragozta túl a démonokra ráhúzott történetet: ellenfeleket ki, fordulatokra rá, kincseket fel, hercegnőt meg. A sablonsztori pontosan arra jó, hogy okot adjon nekünk a lehetőleg minél változatosabb és dinamikusabb mészárlásra, miközben a dungeonökre osztott térképen előre haladva szépen lassan kibontakoznak előttünk karakterünk démonokat is megszégyenítő képességei.
Az első lépés egy tökéletesen a kedvünkre szabott hős felé az irányítás beállítása, amelyet már akkor ki kell választanunk, mielőtt még bakancsunk talpát Zagoravia földjének kénköve perzselné. A megoldást üdvözölni fogják a műfajjal most ismerkedő és a tapasztaltabb játékosok is, elvégre rábökhetünk a billentyűzetet és egeret is használó kombóra, vagy ha a tenyeres csihi-puhi jobban fekszik, akár utóbbi felé is orientálódhatunk (jó hír, hogy akár játék közben is válthatunk). Noha alapjaiban véve egyik módszer sem tér el gyökeresen a másiktól, mégis hasznosak lehetnek a közöttük lévő apró nüánszok a Victor Vran kvintesszenciáját jelentő, gondosan összerakott harcrendszer során. Miközben összecsapásokra szomjazó vadászunk Ríviai Geralt hangján beszél hozzánk, a játék a rajzolt bevezetőt követően fokozatosan megtanítja az alapokat. Ez egyfelől hihetetlenül szájbarágósra sikerült, másfelől viszont gyorsan megtapasztalhatjuk általa, hogy az izometrikus nézetű játékmenet nem csak arra az ősi ösztönre korlátozódik, hogy suhogtassuk a suhogtatnivalót.
A gonoszság szelleme ő
A Haemimont mindent bevet annak érdekében, hogy sokadszorra is élvezettel adjuk át magunkat a cséphadarásnak, így hát speciális mozdulatok, a fegyverek egyedi képességei és a csatákat könnyedén megfordító felszerelések képezik eszköztárunkat. A vetődés-ugrás-kitérés hármasa nyilván senkit nem ér újdonságként, viszont Victort irányítva megvan az a kiváltságunk, hogy a levegőbe felugorva lecsapjunk, továbbá a falakat is használhatjuk taktikázásra (karakterünk elrugaszkodva róluk a magasból is bekapcsolódhat a küzdelmekbe, elérhet egy feljebb elhelyezkedő platformot, vagy éppen megmenekülhet a kutyaszorítóból). Mit sem érnének azonban különleges mocorgásaink, ha nem kísérné őket halálos eszközök garmadája, amelyek között megkülönböztetünk kardokat, kaszákat, puskákat, kézi ágyúkat, vívótőröket és pörölyöket. Mindegyik fegyvernemhez három saját támadási képesség és egyedi animációk járnak, ráadásul ha felfejlődünk egy bizonyos szintre, akkor akár kettőt is használhatunk, egyetlen gombnyomással váltva közöttük, amivel újabb színt adhatunk a Vran-féle palettához.
A legnagyobb mókát mégis a Victor Vran olyan - roppant hasznos - fejlesztései jelentik, mint a spéci kosztümök, a démoni erők és a végzetkártyák alkalmazása. A jelmezek váltogatása a játékstílusunkra és a kinézetünkre egyaránt pozitív hatással van, így többek között nagyban befolyásolja a démoni erőnk élesítéséhez szükséges nafta gyűjtését ("overdrive meter") és azt, hogy távolsági, közelre ható, képességekkel vigéckedő vagy éppen ezeket egyszerre vegyítő harcossá válunk. Ha overdrive csíkunk már szépen gyarapodik, akkor bevethetjük a szörnyekből potyogó démoni erőinket, melyek képesek egy pillanat alatt felénk billenteni a győzelem mérlegét, persze csak ha okosan használjuk. Rendszerint területi sebzéseket, tulajdonságainkat felerősítő aurákat, erőteljes koncentrált támadást és ehhez hasonló huncutságokat oldhatunk fel velük, mi több, ezeket fokozhatjuk is a bizonyos megkötésektől függően variálható végzetkártyákkal. Ha mindez még nem szabadítana fel bennetek elég boldogsághormont, akkor ott van a tárgyak előállítása (bármit létrehozhatunk, ha tudjuk a kombinációt), a rontások bekapcsolása (egy-egy, a játékot nehezítő hatásért cserébe több XP-t vagy aranyat kapunk), a titkos területek felfedezése és a térképen elhelyezett dungeonök saját kihívásai is, melyekben bizonyos feltételeket teljesítve kincs és/vagy tapasztalati pont ütheti démongyőző markunkat.
Matt, démon
A magányos farkasoknak talán nem, de a társasági lelkeknek nagyot dobhat az élvezeti faktoron, hogy egy hibátlanul és gyorsan működő, pofonegyszerű kooperatív mód is helyet kapott a játékban, mellyel akár egyszerre négyen is nekifuthatunk az embert próbáló kihívásoknak és Zagoravia megtisztításának. Barátainkkal vagy néhány ismeretlennel együtt hangulatos, sötét tónusú, részletes és törhető környezettel bíró pályákon bizonyíthatunk, amelyeken könnyen megkülönböztethető, változatos szörnyek és démonok állják utunkat. Az ilyesfajta címeknél elvárható magabiztos, de a gyönyörű kategóriát nem súroló grafikai szintet látványos effektek és atmoszferikus dallamok egészítik ki, és mivel jól optimalizálták, mellékzöngék nélkül élvezhetjük a pörgős hepajokat maximális beállítások mellett is.
A Victor Vran a remek harcrendszernek, az elképesztő kombóknak és a sokszínű karakterfejlesztésnek köszönhetően kiemelkedik az akció-szerepjátékok műfajából, csakhogy elhanyagolható sztorival, könnyen monotonná váló játékmenettel és - csak a fő történeti szálat tekintve - nem túl hosszú játékidővel bír (ami lecsökken, ha többedmagunkkal játsszuk). Mivel ár-érték arányát tekintve a játékosok kevés ráfordítással sok tartalmat kapnak a pénzükért, ajánljuk a beszerzését, ellenben ne várjatok többet tőle, mint egy Van Helsing-Torchlight keresztezéstől a már említett hiányosságokat hozzátéve.
