Becsapós dolog a nosztalgia. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a 20-30 évvel ezelőtt megjelent játékokra úgy emlékezzünk, mintha azok még ma is megállnák a helyüket a középmezőnyben. Sajnos az igazság ennél jóval kiábrándítóbb.
Az idő megszépít
Jómagam eszméletlenül sokat játszottam a kilencvenes évek elején az Ultima Underworld sorozattal, és máig úgy emlékeztem rá, mint a korszak egyik legnagyszerűbb, korát megelőző szerepjátékra. A videómegosztó oldalakon aztán az embert jól orrba vágja a valóság: az első részről találtam olyan videót, amelyben 15 perc alatt valaki végigfutott rajta. Ez persze az akkori 386-os csúcsgépeken nem lett volna lehetséges, lévén hogy annyira lassú volt a játék. Az évek, majd az évtizedek múlásával ezek a kellemetlen emlékek szépen elhalványultak, ezért emlékszik mindenki vissza jó szívvel ezekre a "legendás" alkotásokra. Az Origin Systems (amelyet felvásárolt az Electronic Arts) két rész után feladta a sorozatot, és közel húsz év kellett ahhoz, hogy az EA engedjen az egyik korábbi dolgozó unszolásának, és elkészülhessen az Underworld széria szellemi örököse. Kikötötték azonban, hogy nem használhatják az Ultima nevet, így kapta meg a játék a semmitmondó Underworld Ascendant címet. Az Otherside Entertainment egy elég kis csapat, így meglehetősen nagy fába vágták harci szekercéjüket. Kickstarteren összegyűjtöttek közel 900 ezer dollárt, és ez már elég volt arra, hogy elkezdjék a munkát. Sikerült olyan fejlesztőket összeverbuválniuk a csapatba, akik korábban a Thief, a System Shock vagy a BioShock Infinite játékok elkészítésében segédkeztek.
Diszkont Avatar
A játék főszereplője természetesen megint az Avatar, akinek egyszerre két világot kell megmentenie a semmitmondó gonosztól. Ő minden pálya elején valami nagyon csúnyát harsog a fülünkbe tipikus gonosz orgánummal. Első nekifutásra nem is lenne sok gond magával a kinézettel, a földalatti helyszín elég pofás és változatos, lehet benne lopakodni (à la Thief), van benne távolsági és közelharci összecsapás, találhatunk különféle rúnákat, amelyeket párosítva jópofa varázslatokat tanulhatunk meg. Az első két pálya tele volt ötletes fejtörőkkel, a játék nem rágta a szánkba a megoldást, egy csomó dologra magunknak kellett rájönnünk, legfeljebb egy kis segítséget kaptunk az egyik eldugott tekercsen. Pont, mint a hőskorban, amikor még nem volt internet, és csak a saját szürkeállományunkra támaszkodhattunk (vagy írtunk szépen kézzel egy levelet a cikkírónak, aki ha jó fej volt, akkor az újságban válaszolt a kérdésre).
A második pálya után azonban elfogyott a lendület és a pénz, egyre több hiányosságra derült fény. A bevezető helyszínek után elérkeztünk a központi részhez, amelyet szaurusz NPC-k népesítettek be. Persze a benépesítést nem kell szó szerint érteni, négy-öt ilyen, dísznek kirakott hüllő árválkodott a hatalmas városban. A küldetéseket sem ők adták, egy faliújságon keresztül fogadhattunk el missziókat a mélységi frakciók felkérésére. A fő küldetés az, hogy ezt a három csoportot megpróbáljuk valahogy kibékíteni, hogy aztán egyesült erővel vonuljanak fel a főgonosz ellen. Mindössze hét pályát járhatunk be, ezeken kell teljesítenünk a nem túl változatos feladatokat. Engedtessék meg nekem, hogy ne hozzon lázba egy olyan küldetés 2018 legvégén, ahol az a végcél, hogy négy mélységi csigát lemészároljunk (a csiga nem támad vissza).
A játék fizikája az eredeti Ultima Underworld sorozatra hasonlít, a tárgyak nagy részét fel tudjuk venni, és tetszés szerint egymásra pakolhatjuk, vagy akár el is hajíthatjuk őket - már amikor működik a rendszer, és nem futunk bele valami ordas hibába. Sajnos időnként fura dolgokat művel a játék, ezeket egy ideig még megpróbáljuk elviselni, de a sokadik furcsaság után bizony elmegy a kedvünk a folytatástól. Nálam az borította ki a bilit, amikor a tóból kimászva nem váltott át normál animációra a játék, továbbra is úszást mímelve és annak megfelelő sebességgel közlekedtem a szárazföldön. Visszatöltés után megint rendesen tudtam járni, de akkor meg az összes addigi eredményem elveszett, kezdhettem elölről a pályát.
Csont nélkül
Vicces a harcrendszer is, már ha lehet annak nevezni ebben a formájában. Öt óra játék után mindössze egyetlen ellenféllel találkoztam, egy csontvázharcossal, aki időnként íjjal, máskor meg valamilyen kezdetleges szúró-vágó fegyverrel próbált meg elintézni. Elméletileg lehet védekezni, de sokkal egyszerűbb felemelt fegyverrel odaszaladni, ütni egyet, majd hátralépni, megvárni a támadás animációt, majd újra odaszaladni, és ütni. Ezt nagyjából harmincszor (nem túlzás) kellett megismételni, mire elfeküdt egy csontváz. Sokkal egyszerűbb, ha nyílvesszővel háromszor megküldjük a koponyáját, attól simán összecsuklik. Nem ettől a harcrendszertől fog felmenni a vérnyomásom, az biztos, de nem lett jobb a mágiahasználat sem. Nagyon nehézkes kibogarászni a megfelelő rúnákat, és kezdőszinten a hatékonyságával is vannak gondok. Varázserőnk nem töltődik vissza magától, a pályákon repkedő, kék színű managömböket kell felszednünk, hogy újra használhassuk a varázslatokat. Ezek nem attól válnak erősebbé, hogy gyakran használjuk őket, a küldetések teljesítéséért kapott pontokat oszthatjuk el, így középtávon ez a rendszer is unalomba fullad. Találhatunk vizes nyílvesszőket, amelyek kioltják a fáklyákat, így simán elosonhatunk az élőhalott őrök mellett. Időnként egészen ötletes megoldásokat is be lehet vetni, a ládákat a tűz fölé helyezve belobbanthatjuk fából készült részeiket, majd a fapadlóra ledobva az egész szobát felgyújthatjuk. A rendszer szépséghibája az, hogy egy új küldetésben ugyanezeket a trükköket ismét meg kell csinálnunk; el lehet képzelni, hogy harmadik nekifutásra mennyire izgalmas megoldani ugyanazokat a fejtörőket, és legyőzni az unalomig ismert csontvázőrszemeket. A későbbi pályákon még rosszabb a helyzet, látszik, hogy ott már teljesen elfogyott a lelkesedés; a tesztelők lehet, hogy kiszúrták a legnagyobb hibákat, de a kijavításukra már nem maradt erőforrás.
Sajnos a jelenlegi állapotában nem tudom ajánlani senkinek ezt a játékot, mert nincs garancia arra, hogy ne kerüljön elő valamilyen komoly hiba, amely lehetetlenné teszi a végigjátszást. Kár érte, mert ez a játékkategória a kilencvenes évek elején nagyon ment, emlékezzünk csak vissza a Black Cryptre, a Dungeon Masterre vagy az Eye of the Beholder sorozatra. Csak reménykedni tudok benne, hogy egyszer valaki feltámasztja ezeket a remekműveket, és a mostani generáció is megtapasztalhatja, milyen volt játszani egy olyan játékkal, amelyben nem vezetett csillogó varázsösvény a feladat megoldása felé. Annyi kimagaslóan jó cím közül választhatunk manapság, hogy az ilyen félkész alkotásokra nem szabad elpazarolni drága szabadidőnket.
