Látogatásunk fő céljául alapvetően azt tűztük ki, hogy a még 40 fokban is a monitorok előtt ücsörgő egyedeket rábírjuk némi kiruccanásra, főként a fővárosi -, illetve az azt övező régióból, hiszen lehet játszani másképp is, minimális anyagi ráfordítással. Így a Városligetre esett a választásunk, azon belül is a már sokat megért Budapesti Vidámparkra: kíváncsiak voltunk, mennyit változott az intézmény nagyjából öt év alatt, hiszen körülbelül ennyi idő telt el utolsó privát látogatásom óta, és egyáltalán: érdemes-e feladni egy CS-jászmát, vagy egy 25-ös WoW raidet mindezek kedvéért?
Érkezésünkkor a főbejárati rész felől közelítettünk, a jól ismert “Vidám Park” felirat ugyanazokkal a kicsit ferdén álló betűkkel virít a pénztárak felett, de ez kell is, ilyen formában. Része ez a megannyi retro-park feelingnek, ami jópár éve jellemző a budapesti komplexumra.
Flatline-nal, és Ancsi asszisztenssel vágtunk bele a sűrűjébe, majd csatlakozott hozzánk Peti, az amúgy nagyon kedves és teljesen szimpatikus biztonsági ember, mondván, hogy ő majd jól megmutatja nekünk az amúgy nem kicsi összterülettel büszkélkedő park legjellegztesebb, és legszerethetőbb játékait, s segít a nagy kavalkádban eligazodni.
Először az északi rész felé sétáltunk el, s ahogy elhaladtunk az amúgy János vitéz történetét bemutató barlangvasút mellett, rögtön rámtört a nosztalgiázhatnék. Megannyi alkalommal zötyögtem végig nagyapámmal a nagyjából 10 perces (ha jól emlékszem persze), papírmaséból kreált környezettel tarkított mesekavalkádot, amit igencsak imádtam, és imádnak gyerekek-felnőttek egyaránt – ez rögvest ki is derült a belépésre várakozók sorából. Úgy döntöttünk, ezt kihagyjuk egyelőre, és becéloztuk az Óriáskereket.
Jött is a kocsink (?), 4 személyre, hurrá, ugrojunk be! Mindig van egy kis félelem-érzetem, amikor mozgó valamire kell felülnöm, beszállnom, felugranom, mindig olyan kényszerképzetem van, hogy becsípődik egy vagy több végtagom (pl. a páternoszter tökéletes példája ennek). De persze ez butaság, és kényszer, úgyhogy beugrottunk. Túl az első öt perc után, sikerült megszoknunk azt a kevéske instabilitás-érzetet, amit a szerkezet kilengése által hangos hörrenésekkel éltünk meg: végtére is egy ilyen profilú helyen muszáj hangot adni gyönyörünknek-félelmünknek egyaránt, jó hangosan. Na ja, jött mindegyikből a továbbiakban, nem is kevés!
Nagyjából 10 perc városnézés, és Flat-féle műsorkészítő kamerázás után kikászálódtunk a kerékből, és az Elvarázsolt Kastély nevezetű épület felé vettük az útirányt. Idősebbek emlékezhetnek rá, hogy ez a kis építmény régebben leégett, azóta újrarekonstruálva megépítették, kicsit áttervezve, korszerűsítve került a közönség elé. Ebben igazán nem tudok állást foglalni, hiszen akkor talán még nem is léteztem jelen mivoltomban, annyi viszont bizonyos, hogy kedvesen szórakoztatóra sikerült belőni az ijesztgetősnek maximum a 3-10 éves célközönségnek tűnő berendezést. Láttunk kattogó-mozgó székeket, forgó padlót, szoknya-felfújó szeleplyukat, használaton kívüli BKV-mozgólépcsőre emlékeztető szétesett lejárót, leszakadó talaj-darabokat. Kétségkívül a kijárattól nem messze lévő óriáshordó bizonyult a legmókásabbnak e felhozatalból, többeknek csak igen keserves erőfeszítések árán sikerült átgaloppoznia, vagy inkább átfetrengenie magát a nagy mókuskeréknek is beillő szerkezeten.
Security-Peti ezután felvetette, hogy jó lenne már, ha valami keményebb témával operáló monstrumot is kipróbálnánk, mert teljesen el fogunk punnyadni és lustulni. Igenlően bólintottunk, és máris a Top Spin nevű, leginkább kétkarú daru-2 sor mozinézőtér kombóhoz hasonlító szerkentyű előtt álltunk. Jómagam régebben párszor próbálgattam megszokni a fejjel lefelé lógás, és közben forgás-szabadesés élményét, és többé-kevésbé sikerült is.
Jól sikerült ez most is, a régi élmények elő-előbugyogtak közben, némi verejtékkel tarkítva, no meg sok-sok fordított világ-szemléléssel: a legjobb rész az, amikor előrebukva a feltörő szökőkútsugarak felé zuhan többedmagával az ember. Érdemes kipróbálni, főként tériszonyosoknak, hiszen úgy teljes a gyönyörérzet, ráadásul az összes ilyen jellegű és kategóriájú lélekvesztőnél mindig jóval kevesebb az érdeklődő, mint mondjuk egy emberibb hangvételű dodgemnél. Na persze kinek mi, nekem feltétlenül az ilyenek, vagy a kegyetlenebbje. Jött olyan is, rögtön eme érdekesség után.
A régebbi, hurkot csináló Looping Star hullámvasút eltűnt, sajnálatunkra, hiszen kedveltük, de hát nyilvánvalóan kellett a modernebb, jobb utánpótlás. Így nem meglepő, hogy nagyjából az előbb említett acélvázas Looping Star területére egy T-Rex nevű játék került, amely lényegében egy őshüllő, amely kéznek tűnő kinövésein fülkéket pörgetve csűri-csavarja az űrhajóskiképzésre predesztinált látogatóközönséget. Távolról tűnve megállapítottuk, hogy “á, ez biztosan gyenge lesz, főleg az előbbi fejjel lógásokhoz képest”, de aztán amikor elkezdtünk tekeregni jobbra-balra, immáron élesben, mit mondjak, megváltozott a véleményünk.
Néhány több G-s erőbehatás után, kissé kótyagosan kikászálódtunk az üléseinkből, és eldöntöttük, beszerzünk némi vattacukrot, mert ugye, ha vurstli, akkor vannak bizonyos kötelezően betartandó szabályok. Mosolygás alapján a hátsó versenyautópálya előtti vattacukorárús lányra esett választásunk, ki is kértünk egy szép, rózsaszín, XXL-es verziót, és gyönyörűen elcsemegéztünk belőle, miközben már tudtuk, hogy a következő állomás – pihenésképp – a Park egyetlen hullámvasútja lesz. Igen, az a klasszikus, favázas.
Itt azért már érzékelhető volt az igen nagy népszerűségre utaló tolongás: öreg, fiatal, és sok-sok gyerkőc várta a mintegy varázsütésre érkező beszállást. Operatőrünk bátran kijelentette, hogy ő márpedig kamerája nélkül fel sem száll a szerelvényre, és így is tett: végig igazán odapörkölős fahrtokat rittyentett, így remélhetőleg a riportanyag összevágásánál lesz lehetőségünk sok rollercoaster szimuláció jellegű anyagból gazdálkodni. Amúgy egyértelműen a Hullámvasút a nagy unikumja az egész Vidám Parknak, természetesen a klasszikus, főbejáratnál található fedett Körhinta mellett.
Az idő gyorsan reppen egy ilyen helyen, úgyhogy nem is döbbentünk meg, amikor óránkra tekintve kiderült, hogy bizony már lassan öt óra felé jár: mivel volt még dolgunk aznapra, ezért egy picit belegyorsítottunk.
Ismét a testőrünket kérdeztük, mit ajánlana így, a vége felé járva. Magával invitált minket, egészen a Flying Circus névre hallgató egytárcsás, ám soküléses gépállatig, ahol érdekes látvány fogadott: a játékon ülők épp (ismételten) fejjel lefelé lógva, állati arckifejezéssel az arcukon, míg lenn, a bátortalanabb nézelődők inkább valami rettenetes bamba, kifejezéstelen fintorba forduló mosolykompozícióval néztek farkasszemet egymással. “Ez kell nekünk” felkiáltással be is ugrottunk üléseinkbe, de aztán félúton picit elvéreztünk, ugyanis megállapítottuk, hogy jelenleg a Parknak ez a legkeményebb szüleménye, per’ pillanat. Elvérzés alatt annyit kell érteni, hogy szavunk szegve, összeszorított szemmel, mindenbe kapaszkodva, fogcsikorgatva forogtunk, ráadásul igen lassan, ami ugye megintcsak nem kellemes. Van abban valami jó, vagy időáthidaló, ha egy ilyen őrületes cucc begyorsít, talán némi érzetet adva arra az embernek, hogy igen, már nincs sok hátra, kitartás... Hát igen, kitartottunk, főleg, amikor legalább 1 percnek tűnő időintervallumban lógtunk fejjel lefelé (ahogyan azt a felvezetésben is írtam a többiekre vetítve), és feltűnt fordított látószögben a Piliscsabára induló gyors – a magasból tisztán kivehető pályaudvari területen.
És itt jött el a pillanat, hogy egy picit meglódult a gyomrunk, persze semmi komoly, csak úgy épphogy. Tenyerünkből facsarni lehetett a vízet, a térdeink is remegtek kissé, de minket nem olyan fából faragtak, hogy ennyinél megálljunk, különben is, még “csak” másfél órányi forgatott anyagunk van... Irány a Breakdance!
A Breakdance-t nem kell szerintem bemutatni senkinek, ha máshol nem, gyatrább utánzatokkal bármelyik vidéki búcsúban is fellelhetőek az ilyen típusú ringlispilek. Nem kell bemutatni, de nekünk sem, úgyhogy amikor ránéztünk a tekeredő-forgó-kivágódó 2 személyes kis kocsikra, egyértelműen a hányingerküszöbünk jajveszékelve jelzett: nem kéne talán.
Úgyhogy inkább megnéztük a Lézerdodgem-et, ami Európa egyetlen ilyen jellegű játéka, van is komoly játékszabály mellé, de mivel épp azon tanakodtam, mennyire szédüljek, vagy ne, igazán nem tudtam felfogni a lényegét. Mindenestre nagyon látványos és ütős, ahogy a kis autók sötétben, cikázó lézerfényekre vadászva keringenek, és a hozzávaló zenei aláfestés sem volt utolsó. Legközelebb mindenképp ki kell próbálnunk, majd maximum ezzel kezdünk.
Az Ikarust is be akartuk még izzítani a végére, de sajnos ez is kimaradt, mivel erőteljes körkörös mozgásokat bírt végezni, melynek a puszta látványától is kivert mindenkit a víz.
Mielőtt bárki azt állítaná, hogy puhányok vagyunk, meg nem bírjuk a strapát, sietek megjegyezni, ez nem így van. Tessék ellátogatni a Budapesti Vidámparkba, és a fent leírt sorrendben végigzongorázni a felhozatalt, garantált lesz a bemutatott kifacsarodás-érzet. És persze ezért imádjuk az ilyen jellegű létesítményeket, hogy szenvedjünk, féljünk, ordítsunk, és persze mindezek által nagyon jól érezzük magunkat.
Mert a Budapesti Vidámpark egy ilyen hely, egy régi retro-szelet a jópár évvel ezelőtti fővárosból annak megannyi emlékével, a Városliget szellőjével, rengeteg korszerűsítéssel, utánozhatatlan hangulattal. Megéri szeretni!
