Ahogy a könnyűzenében is vannak egyslágeres vagy egylemezes bandák, úgy vannak egyjátékos fejlesztők és stúdiók is. Ott van a Team Bondi és az L.A. Noire, ahol ígéretes kezdés után jött a süllyesztő, de ha mondjuk Notch és a Minecraft sztoriját nézzük, vagy épp Alekszej Pazsitnovot és a Tetrist, akkor az „egyszer-az-életben” méretű siker után volt viszonylag kevéssé esélyes ráemelni. (Bár tény, hogy mindkettejük aktív még, szóval akár be is jöhet a mesébe illő fordulat.) De mindegy is, arra próbálok kilyukadni, hogy ha fejlesztőként az első játékunk rögtön telitalálat, akkor nehezebb dolgunk van, mint ha valami nevenincs, totális baklövéssel kezdtünk volna, hiszen ez esetben még van esély nagyot villantani. Erre éppenséggel a Rovio jó példa, akire szokás hivatkozni a mobiljátékok császáraként, pedig mielőtt az Angry Birds letarolta volna a világot, ötvenegy (!) méltán elfeledett próbálkozás előzte meg.
El tudjátok tehát képzelni, milyen nyomás lehetett a Supergiant Gamesen, miután alapítói – az Electronic Arts Los Angelesből kivált három fejlesztő – elsőre megnyerték a szakma és a játékosok szívét egyaránt Bastion című játékukkal. A Transistor azonban a Bastion méltó folytatása lett, teljesen új és egyedi, annak ellenére, hogy a közös felmenőket kár lenne tagadni. De miért is akarná bárki is?
Tranzisztor?
A címben szereplő Transistor egy fegyver, egy kard, melyre egészen a játék kezdetén teszünk szert. Több egyszerű fegyvernél, inkább partner, mert ő (vagy pontosabban a benne fogságba ejtett férfi) beszél hozzánk, és beszél helyettünk is. Hősnőnk, Red ugyanis hallgat, pedig korábban Cloudbank városának ünnepelt énekesnője, dívája volt. A várost azonban a Camerata nevű szerveződés által vezetett robothadsereg támadta meg, úgyhogy már csak kihalt városrészeket, a pusztítás nyomait találjuk. De a játék mindent elkövet, hogy a sztori csak lassan, töredékenként álljon össze, úgyhogy nem is mesélem tovább. A lényeg, hogy Red valamiért elvesztette hangját, és az utolsó áldozatának lelkét magába záró Transistort megragadva vág neki Cloudbank városának, visszaszerezni azt.
Neon sci-fi vs. art deco
A Bastion fantasyfestményekhez hasonló, lágy képi világát ugyan most sci-fire cserélte a Supergiant Games, de egyedisége és akvarell jellege megmaradt. Egyszerre idéz art deco-elemeket a 20. század elejéről (kicsit hasonlóan a Bioshock Rapture-jéhez) és klasszikus sci-fi vonásokat, amitől igazából elhelyezhetetlen. Ellenfeleink is hasonlóan eredetiek: a lakosok helyén már csak a megszálló Process-egységeket találjuk, ezeket a fizikai formát öltött, rosszindulatú programokat, amelyek különféle módokon törnek az életünkre. Akad köztük megvadult Portal-ágyú, a Remember Me-ből ismerős, lebegő robotrémség, kettéváló és árnyék formában hátulról támadó sunyiság is, illetve ezek mutációi… szóval ellenségből nem lesz hiány. Még szerencse, hogy a harc kellőképp változatos, nem fogjuk unni később sem.
Turn() over
A Transistor nagyszerű harcrendszere két fő részből áll. Egyrészt valós időben megy a zúzás, illetve le is állíthatjuk az akciót, és kioszthatunk bizonyos mennyiségű parancsot, melyeket Red szépen végrehajt. Ha a Turn() opciót választjuk, figyelnünk kell a különféle parancsok erőforrás-igényére, mert véges a kiadható kapacitás. Ha végeztünk, újraindíthatjuk az akciót, és végignézhetjük, hogy sikerült-e jól taktikáznunk a rendelkezésünkre álló eszköztárral. Két képességgel vágunk neki a játéknak, de összesen négy lehet a birtokunkban. Ezek mindegyike működhet aktív parancsként, illetve később aktív parancs módosítójaként vagy passzív effektként is. Ez elsőre bonyolultnak tűnik, pedig nem az: itt van például a Breach() parancs, amivel több, egymás mögött álló ellenfelet is sebezhetünk viszonylag nagy távolságig. Ha azonban találunk egy jobb támadóparancsot, akkor a Breach()-et használhatjuk inkább valamelyik módosítójaként: ilyenkor a legtöbb funkció hatótávolságát és sebességét javítja.
Módosítókból parancsonként kettőt használhatunk, ha ezek esetleg megteltek, még mindig bevethető a parancs passzív effektként: a Breach() ilyenkor a Turn() módban felhasználható tervezési potenciált javítja. A parancsok folyamatosan gyűlnek, úgyhogy stratégiai lehetőségekből nem lesz hiány, és minden egyes alkalommal, amikor újat találunk, érdemes lesz mérlegelni, hogy a három felhasználási lehetőség bármelyikére jó-e. Aki tehát szeret ilyesmivel szöszmötölni, annak bőven lesz rá alkalma – már csak azért is, mert az új funkciók néha egészen hajmeresztő képességekkel képesek feldobni arzenálunkat.
Van program(kód)od estére?
Rengeteg apró részlet van még a Transistorban, amit fel lehetne sorolni, de talán már ennyi is elég volt ahhoz, hogy összeálljon, mire is kell számítani. Remélem azonban, hogy nem sikkadt el a lényeg: az elsőre könnyű, de igazából nagyon komplex harc sem mozdítja el a játék súlypontját a történet és a hangulat felől, mert bármilyen kiváló legyen is a játék többi része, ezekért érdemes a leginkább nekiülni. A képi világ, a zene, a harcrendszer, a történet, az elbeszélés módja mind-mind azt mutatja, hogy a Supergiant bármilyen friss és kis csapat, tudja, mit akar, és meg is tudja csinálni. Már most nagyon várom a következő játékukat, bármi legyen is az.
