Szinte kivétel nélkül mindig csalódást okoznak a mozifilmek farvizén pénzzé tett játékok, és ez alól sajnálatos módon a texasi Edge of Reality alkotása sem jelent kivételt. Igazság szerint már a stúdió pedigréje sem adott okot túlzott bizakodásra. 1998-as megalapítása óta tizenhat alkalommal bukkant fel logója és a munkatársai névsora különböző videojátékok stáblistájában, de ezekből csupán egy, a januárban elrajtolt free-to-play lövölde, a Loadout tekinthető a cég saját gyermekének, az összes többi adaptáció, port vagy ami még rosszabb, adaptáció portja. Mindazonáltal nem úgy indultam neki a végigjátszásnak, hogy majd jól leszedem a keresztvizet a Rise of the Dark Sparkról. Megadtam neki az esélyt, elvárásaimat minimális fokozatra csavartam, mondhatni, tiszta lappal kezdhetett a játék, csak hogy aztán öt perc alatt egyértelművé váljon, nem létezik olyan lágy szív ezen a világon, amire hatni tudna.
Ülj le, fiam, egyes!
Elsőként Drift fölött vehettem át az irányítást, aki eltörpül ugyan az olyan behemótok mellett, mint Optimus Prime vagy Grimlock, ám mégiscsak egy soktonnás robot. Léptei azonban még egy falevelet sem rezegtetnek meg, nem keletkeznek hajszálrepedések az aszfalton, ha több emeletnyi magasból leugrik, és ami a legviccesebb, erőteljesnek szánt ütései úgy suhannak át a parkoló taxi modelljén, mintha az csak káprázat lenne. Puszta kíváncsiságból tüzet nyitottam az egyik járgányra, hogy vajh' lesz-e rá bármilyen hatással, aztán csak néztem, ahogy egy bénácska bumm, némi tűz és füst következtében már csak gyűrött, kerekeit és szélvédőit vesztett kasztni nézett velem farkasszemet. Amit ráadásul papírgalacsinként piszkálhattam odébb, holott korábban az istennek sem akart megmozdulni. Dürrenmatt fizikusai egy emberként hördülnének fel ennek láttán, annyira csodálatosan abszurd. Most tekintsünk el attól, hogy a legtöbb autobot, álca és dinobot nem nőtt akkorára, mint Godzilla, de azért mégiscsak kellene, hogy legyen tömegük.
Valamiképp meg kellett volna próbálniuk a fejlesztőknek átadni azt az érzést, hogy esetenként több tíz tonnás, brutális tűzerővel felszerelt robotokat irányítunk. Lehet és kell is kritizálni Michael Bay filmjeit, de tény és való, hogy sikerült megragadnia az egész Transformers-jelenség lényegét: bazi nagy robotok aprítják egymást és környezetüket épp úgy, ahogy az egy kisiskolás fantáziájában megelevenedik. Csupán ennyi kellett volna: éreztetni az erőt, rombolhatóvá tenni a környezetet, virtuális játszóteret adni az újságíró kezébe, aki néhány órára ismét kissrác szeretett volna lenni. Ha ezt megkaptam volna, talán elnézőbb lehetnék a Rise of the Dark Spark többi részével.
Egy szikrányi történet
Példának okáért nem zavarna túlzottan, hogy az Edge of Reality srácai megkísérelték összeboronálni a jobban sikerült Cybertronon játszódó (War for Cybertron, Fall of Cybertron) részek cselekményszálát a filmekével. A se füle, se farka sztori az Irányítás Mátrixa antitézise, a Sötét Szikra körül forog, amire a filmbéli rosszfiúnak, Lockdownnak fáj a foga a Földön, míg egy korábbi idősíkon Megatron igyekszik megkaparintani magának még a Cybertronon.
Igazán elvetemült Transformers-rajongónak kell lennünk ahhoz, hogy élvezni tudjuk ezt a katyvaszt, amibe még alternatív univerzumokat is belegyömöszöltek a rend kedvéért. Na de majd a helyszínek változatossága kárpótolni fog mindenért, ugye?
Segítség, megvakultam!
Úgy éreztem magam, mint Al Bundy Gary cipőboltjában, amikor vásárló lépett be. Bár ne láttam volna belőle semmit, ugyanis a Rise of the Dark Spark érthetetlenül ronda. Felejtsük el a PC-t, az új konzolokat, mert ami a szemünk elé tárul, azért legalább két év szigorított járna. És erről még csak nem is a PlayStation 3 vagy a gyengébbnek tartott Xbox 360 tehet, hiszen a korábbi részek jóval mutatósabbak. Már említettem a hol nem létező, hol pedig nevetséges fizikát, amit még véletlenül sem kompenzálnak aprólékosan felépített karaktermodellek, sem pedig magas felbontású textúra. Különösen a földi helyszínek szürkébe és barnába hajló komorsága láttán kacsintgattam gyakran a fürdőszobában heverő borotvapenge felé. Cybertron csupa fém világa (például a rozsdamarta felszíni romok) egy fokkal kevésbé irritálja a szem szaruhártyáját, ráadásul vertikális pályakialakítással is találkozhatunk, amikor röpképes karaktert irányítunk, vagy olyat, amelyik képes csáklyával felhúzni magát egy magasan elhelyezkedő platformra.
Össztűz
De azért a harc mégiscsak jó kell, hogy legyen, elvégre robotokról beszélünk, benga robotokról bazi nagy puskákkal. Sajnos ezzel a feladattal sem birkózott meg az Edge of Reality. Az arzenál ugyan rendben van az olyan nyalánkságoknak köszönhetően, mint a láncvillám-, a robbanókorong-, és a korrózió-vető, de önmagában kevés ahhoz, hogy képes legyen ellensúlyozni a repetitív összecsapásokból törvényszerűen az első félóra után bekövetkező, fásult unalmat. Szinte másról sem szól a játék, mint bóklászásról A és B pontok között, majd a célállomáshoz érve a szkriptnek megfelelően hirtelen megjelenő ellenséges robotok legyőzéséről és e nem túl változatos feladatsor lélekölő ismétlődéséről.
A cooldown elvén működő különleges képességek egyszerűen nem elég izgalmasak ahhoz, hogy feldobják a játékmenetet, és ugyanez elmondható a szintlépések után, illetve opcionális kihívások (végezz meghatározott számú ellenséggel a megadott módon) teljesítéséért járó gearboxokban rejlő módosítókról is. Csak azért, mert lőszer helyett energiakockákat hagynak hátra maguk után az ellenfelek, még nem lesz izgalmasabb, pláne jobb a játék.
A kegyelemdöfést az adja meg a Rise of The Dark Sparknak, hogy még a robotok átalakulásával sem sikerült új színt vinni a játékba. Repülőként még csak csak ellebegünk, de kerekes járgány formájában úgy érzi magát az ember, mintha sínen vonszolnák. Egészen abszurd módon még oldalazni is tudunk, ami egy kifordult kerekű autó esetében meglehetősen vicces látvány. Persze a járgány úgy hasítja a vizet, mintha tükörjégen szaladna, még fodrot sem vet, bármilyen hajmeresztő manőverrel is próbálkozzunk.
Irány a zúzda
Bármilyen hihetetlen, még a kiherélt többjátékos mód a legjobban sikerült része az Activision azon kísérletének, hogy a lehető legkevesebb befektetéssel pénzre tegyen szert. Saját transformert hozhatunk létre, hogy aztán többedmagunkkal álljuk a sarat a hullámokban érkező gépi ellenfelekkel szemben. Néhány további játékmód igazán elfért volna az Escalation mellett, így viszont minden idők legkevesebbet nyújtó, az igényességre való törekvés legcsekélyebb jelét sem tükröző Transformers játékával van dolgunk, aminek „védelmében” már csak annyit mondanék el, hogy legalább hamar véget ér.
