Akármennyire is megnyerő embernek tartom Randy Pitchfordot, akármennyire is képes volt elhitetni velem a 2015-ös gamescomon, hogy a Battleborn a világ második legjobb dolga lesz a bűvészkedés után, egyáltalán nem bízom abban, hogy bármi, amit a Gearbox elénk tesz, értékelhető lesz. Mert hát az a helyzet, hogy az elmúlt nagyjából tíz évben nem hogy az általuk fejlesztett, de még az általuk kiadott játékok többsége is csalódást okozott, csak néhány kivétel javít a csapat mérlegén.
Abban viszont látszólag bízhatunk, hogy a loot shooterekhez még mindig értenek. A Borderlands 3 például a megszokott színvonalat hozta, ugyanazokkal a hibákkal, hiányosságokkal és negatívumokkal érkezett, amiket a sorozattól már megszokhattunk (szórakoztató játékmenet, kínos poénok, és annyi loot, hogy 30 óra játék után már a lilákat sincs kedvünk felszedni). Nem biztos, hogy ha negyedszerre is nekifutnak, ugyanannyira fogunk majd lelkesedni, de a harmadik rész jókor jött, azt kínálta, amire a rajongók vágytak, és a széria legjobb rajtját produkálta, ötmillió példány kelt el belőle 5 nap alatt, ami igazán szép eredmény.
Nem tudjuk még, a Tiny Tina's Wonderlands is ilyen jól teljesít-e majd, de abszolút megérdemelné - az emlékeim már nyilván megkoptak, de merem állítani, hogy nem volt még Borderlands játék, amit ennyire élveztem.
Játsszuk, hogy játszunk
A játék alapját a Borderlands 2-höz megjelent, ma már önállóan is elérhető Tiny Tina's Assault on Dragon's Keep DLC adja, de egyrészt nem kell azt végigjátszani, hogy értsük, mi történik itt, másrészt ezt a nulláról építették fel, úgy, hogy teljesen kihasználjanak minden lehetőséget, amit az alaphelyzet adhat.
A Tiny Tina's Wonderlandsben ugyanis lényegében egy asztali szerepjáték, a Bunkers & Badasses szereplőivé válunk. Az egész a karakteralkotással kezdődik: létrehozhatunk és részletesen ízlésünkre szabhatunk egy szereplőt (külön állíthatjuk a fülek, szemek és ajkak méretét is, ami ugye igen fontos elem), majd eldönthetjük, mi legyen az induló kasztja, a háttértörténete (ez adja meg a kezdő statokat), eloszthatjuk az első maréknyi skillpontot.
A hat kaszt mindegyike másféle játékstílushoz illeszkedik, más területeket támogatnak a skillfákon fejleszthető tulajdonságok, a passzív skillek, illetve mindegyikhez tartozik két-két varázslat/képesség, amik közül egyet aktiválhatunk. Egy ponton multiclassolhatunk is, így például az eleve erős Stabbomancerem, amivel egy pörgő kardot tudtam idézni, kiegészült a Clawbringer apró, önjáróan tüzet okádó sárkányával, minek következtében egy rakás sebzést oszthattam ki tőlem távol akkor is, ha épp másfelé kellett figyelnem. Co-opban mindenki a saját karakterével játszhat, de egyébként sincs túl nagy szinergia vagy nagyon körülhatárolható szerepek, nem baj, ha két egyforma karakter harcol egymás mellett.
A játékmenet alapvetően nem tér el nagyban a Borderlands játékokétól, de kiegészíti pár elem, amitől a harcok is szórakoztatóbbá válnak. Elsősorban válogatott, a fantasy világba csak részben illeszkedő lőfegyvereket használva kell lövöldöznünk a ránk támadó csontvázakra, gombákra, további fantasy lényekre, de bevethetünk varázslatokat is, amik kvázi a gránátozás szerepét veszik át, illetve magunkkal cipelhetünk közelharci fegyvereket, melyek jelentős sebzést tudnak okozni, ha vagyunk annyira bátrak, hogy beszaladjunk a tömeg közepébe, vagy épp a tömeg ér minket utol.
Szinte soha nem engedjük el a ravaszt (csak a félautomatáknál, ugye), ennek megfelelően lőszerből is bőven kijár. A stukkerek között akad néhány extra kreatív is, mint például az, aminek tárját újratöltéskor az ellenfelekhez lehet hajítani és így robbanószerként használni. Nehéz szívvel engedtem el, ha a számok azt mutatták, találtam erősebbet.
Mivel ez egy loot shooter, nyilván annyi cucc hullik, hogy az már kényelmetlen, és akármennyire is jól jön a pénz (ha elhalálozunk, aranyat veszítünk, és vannak olyan pályarészek, ahol nem nehéz szakadékba esni, miközben épp hátrálunk), a fehér és zöld cuccokat egy idő után már a földön kell hagynunk - nem csak azért, mert nem fér az inventoryba, hanem azért is, mert ha elkezdjük őket egyesével szedegetni, hamar ráununk majd. Az elhagyott kékeket és a lilákat utánunk küldik, a játék bármikor meglátogatható központjaként szolgáló Brighthoofban, egy automatából szedhetjük ki őket. Az, hogy akárhonnan pár gombnyomással a fővárosba teleportálhatunk, majd onnan visszarepülhetünk egy portálon át, csodálatos dolog, nem kell folyamatosan automaták után kutatnunk, hogy megszabaduljunk a fölösleges tárgyaktól.
Szép ez a táj, ni, Tina!
A játék igazi erőssége a történetmesélés, az események ugyanis teljes mértékben kiszámíthatatlanok. Aki ismeri a 13 éves Tinát, tudja, hogy... nos, nem mondanám, hogy őrült, de kétségkívül kreatív, nem riad vissza a robbanószerektől, illetve szeret hirtelen felindulásból visítozni. A számos játékban megszólaló, legutóbb például a Horizon Forbidden West Aloyaként hallható Ashly Burch kiválóan hozza az egyébként hol kedvelhető, hol irritáló karaktert, és bár nem ő a játék legérdekesebb, legszimpatikusabb figurája, az, ahogy személyiségére építve alakul a cselekmény, mesteri.
A játéktér bármikor átalakulhat, olyan váratlan dolgok történhetnek, amiknek csak ezen körítés mellett van értelme. Még a poénok is jobban ülnek, mint a Borderlandseknél, jobb a sztori, és nagyon ritkán volt olyan jellegű a humor, aminél inkább forgattam a szemem, többnyire legalább egy mosolyt el tudtam engedni. Tina mellett egyébként még két játékostárs száll be a buliba (a co-opban behívott pajtásainkon túl), egyiküket Andy Samberg, a másikat Wanda Sykes szólaltatja meg, és mindketten jól hoznak egy-egy sztereotipikus szerepjátékozó karaktert.
Az anyaszéria játékaiban mindig csábító (sőt, egyenesen ajánlott) volt letérni a kijelölt útról, és elmerülni a mellékküldetésekben, ez pedig itt különösen igaz. A questelgetés kapott egy újabb réteget, ugyanis bekerült az Overworld, egy elnagyolt térkép, ahol felülről láthatjuk apró karakterünket. Ez egyrészt összeköti a különböző világokat, másrészt extra feladatokat rejt, számos, aréna-jellegű harcban és az aljnövényzetben bujkáló ellenségekkel folytatott, random összecsapásokban vehetünk részt. Érdemes felfedezni, mert rejtett zónák is vannak, mint például az égig érő paszuly, ami számos érdekes, ötletes mellékküldetést kínál.
A side questek egyébként vegyesek - vannak egész mókásak és kreatívak, de olyanok is, amiknél a jutalomhoz képest túl sok a fárasztó duma vagy a baktatás. Jellemzően az önmagukban értelmezhető minitörténetekért meg a mindig hasznos extra XP-ért és pénzért érdemes ezeket végigjátszani, nem pedig azért, mert valami különleges fegyver jár jutalomként, illetve ha valamelyiknél érzitek, hogy annyira nem érdekes számotokra, nyugodtan félbehagyhatjátok, a továbbhaladás, nem múlik azon, mennyit foglalkozunk teljesen mással.
A co-op pont olyan, mint várnánk, amikor épp jól működik SHiFT rendszer és nem halnak le a szerverek valami random oknál fogva. Ennek kapcsán érdekesség, hogy a játék elején eldönthetjük, hogy működjön a lootolás: a Cooperation módban mindenki saját, személyre szabott lootot kap, a Coopetitionben viszont el lehet halászni a cuccokat mások elől, vagy testvériesen osztozkodni a ládákból hulló tárgyakon, azonban nem ennek kell lennie a legfontosabb szempontnak, amikor választunk közülük, hanem annak, hogy míg előbbinél mindenki a saját szintjének megfelelő ellenfelekkel találja szembe magát, utóbbinál a hosthoz igazodik a nehézség, így magasabb szintűek könnyebben elbánnak mindenkivel, a kisebbek viszont lehet, hogy semmit nem tudnak majd hozzátenni a harchoz. A kettő között bármikor lehet váltani.
A lövöldözés és a lootolgatás véget nem érő ismételgetése egy ponton túl már elfáradhat, de a Tiny Tina's Wonderlands van annyira szórakoztató, hogy - legrosszabb esetben kisebb adagokban fogyasztva - ne unjunk rá, a sztorivezetés pedig annyira ötletes, hogy pusztán ez is előre vigyen minket. A Borderlands játékokat és a loot shootereket kedvelők nem fogják elveszettnek érezni magukat, a játékmenet egy kicsit talán túl ismerős is lesz számukra, de a körítés maga elviszi a hátán az egészet. Rövidebb, mint a fő széria játékai, 20 óra alatt végezni lehet a sztorival, 40 alatt pedig kb. mindennel az endgame tartalmakon kívül, de ez épp elég, akit meg annyira elkap, hogy még többre vágyik, legalább négy DLC-re még számíthat.
Az mindenképp üdvözlendő lenne, ha a Gearbox nem próbálná meg a rajzfilmes megjelenítéssel leplezni, hogy a játék nem kimondottan szép és modern, és dolgozna az iszonyú béna arcanimációkon, mert ezek már nem méltóak egy 2022-es címhez. De ez részletkérdés.
