Az Elden Ring bődületes sikerének tükrében immár kicsit merész állítás rétegjátéknak nevezni a soulslike műfajt, mely szépen lassan eljutott odáig, ami menthetetlenül minden nagyobb zsáner sorsa lesz idővel: érkeznek tömkelegével a gyengébb próbálkozások, és nagyot kell meríteni ahhoz, hogy az ember megtalálja az igazán izgalmas, egyedi új versenyzőket. Szerencsére a Thymesia ebbe a kategóriába tartozik, ami különösen annak tükrében megsüvegelendő teljesítmény, hogy a játék mindösszesen csak 25 euróba kerül.
Maga a sztori nem egy nagy eresztés, a milliószor elcsépelt amnéziás főhős kliséjével indít: elég annyit tudni, hogy az általunk irányított Corvus egy romlással és alkímiával átitatott világban próbálja összeszedni régi emlékfoszlányait és ezáltal velünk együtt összerakni a történet kirakósdarabjait. Maguk a teljesítendő pályák ezek az emlékek lesznek.
Doktor bácsi, ne gyógyítsa meg
A Thymesia felvonultatja az alapvető soulslike elemek egy részét, de nem ragaszkodik szolgaian az összeshez. Halálunk esetében itt is vissza kell battyognunk az elhagyott lelkekért (emléktöredékekért), melyeket a táborhelyen (itt épp egy szék jelképezi ezt) szintlépésekre költhetünk. Ha összegyűlt egy új szintnyi emlék, nem csak három alaptulajdonságunk, vagyis a kétféle sebzés módosítói (róluk mindjárt bővebben is szó esik) és életerőnk növelhető, hanem szintenként egy képességpontot is kapunk, amit változatos extra kunsztokra szórhatunk el. Dicséretes, ahogy a játék hozzááll ehhez a mechanikához, mivel a nulladik pillanattól bármikor átpakolhatjuk a már megszerzett pontokat, nincs megkötve a játékos keze, szabadon lehet kísérletezni.
Fájóan sok soulslike címből hiányzik ez - vagy épp limitálják bennük ezt a lehetőséget bosszantó módon. Mindez ráadásul azért is remek, mert a Thymesiában tényleg élvezetes próbálkozni a különböző fegyverekkel, harci technikákkal. És ezen a ponton térjünk is rá a harcrendszerre.
Rögtön a legfontosabb különbség az átlagos soulslike felhozatalhoz képest az lesz, hogy nincs staminánk, vagyis nem fogunk kifogyni a szuszból, ha túl sokszor kitérünk, vagy eszetlenül csapkodunk valakit. Így is könnyű viszont pórul járni, ha nem sajátítjuk el elég gyorsan a tökéletes hárítást. Ellenfeleink nagyon gyorsak, a harc még a Bloodborne-hoz szokott veteránoknak is meglepően pörgős lesz - de épp ettől szép a Thymesia.
Kétféle alapvető támadásunk van. Az elsővel, vagyis a pengénkkel az ellenlábosok fehér életerőcsíkját kell ledarálnunk, ekkor bújik elő alóla egy türkiz sáv. Ha nem vagyunk elég gyorsak, akkor a fehér mutató szépen visszakúszik, így sebesen be kell vetnünk főhősünk különleges képességét: Corvus ugyanis materializálni tudja a kórt, az egész világot felemésztő fertőt.
Másodlagos támadásunk egy ragályos zöld köd, egyfajta karom, amivel kiszakíthatjuk a maradék életerőt azokból a balgákból, akik elénk álltak a harcmezőn. Ha ezt a támadást feltöltve sütjük el (elég hosszú ideig lenyomva tartjuk), akkor "kölcsönvehetjük" az ellenfelek fegyverét is. Ekkor egyetlen egyszer fogjuk tudni elsütni az épp betárazott fegyvert.
Idővel azonban kellő matéria összegyűjtése után ezeket a fegyvereket magunknak is legyárthatjuk, sőt fejleszthetjük. Ha őket használjuk, akkor végre funkciót kap életerőnk alatti másik jelzősávunk, az energiánk. A ragályfegyverek használata ugyanis energiát emészt fel. Van egyébként még egy dobálható tollunk is, ami szintén fejleszthető, és hasznos kis szerszám tud lenni, néha épp csak ennyi kell ahhoz, hogy bevigyük az aktuális bossnak az utolsó találatot.
Akkor érez rá igazán az ember a Thymesia szépségére, mikor elkezdi használni a feloldott képességeket és módosítókat, mikor a kórságból készült szellemfegyverekkel gyilkolva visszatöltődik az életerőnk, vagy épp minden kivégzésre az energiánk, ezáltal sosem fogyunk ki belőle. Nagyon okos kis buildeket össze lehet pakolni, ha kicsit figyel az ember a képességek leírásaira.
Nem nevezhető könnyű játéknak a Thymesia, de semmiképpen sem pofátlanul nehéz, egyszer sem érezzük majd úgy, hogy direkt kitoltak velünk az alkotók, és teljesíthetetlen feladatokat pakoltak elénk - ha mégis ezt gondolnánk, akkor valószínű, hogy túl nagy fába vágtuk a fejszénket és még kicsit fejlődni kellene. Erre a lehetőség mindig adott.
Ugyancsak teljesen jól működő és egyedi ötlet a többféle gyógyital mixelése, melyeket (mint szinte minden mást a játékban) szintezni lehet, illetve pakolhatunk beléjük különböző extra adalékanyagokat, amik tovább tudnak csavarni a receptúrán.
Huncut a mókus, újra fára megy
Megvan persze a hátulütője is annak, hogy a Thymesia nem egy felsőpolcos, AAA-cím. A játék vizualitása elég egyhangú, semmiképp sem nevezhető kiemelkedőnek, az igazán nagy bökkenők viszont technikai téren domborodnak ki. Túl vagyunk a megjelenésen, de még most is érthetetlen, arcpirítóan hatalmas szaggatásokat képes produkálni, ami egy ennyire gyors, dinamikus címnél különösen frusztráló tud lenni. Nem apróbb reccenésekről van szó, a játék simán képes 1-2 másodpercre megdermedni, ilyen kellemetlen akadozással tényleg nagyon rég nem találkoztunk (PlayStation 5-ön). Csak remélni tudjuk, hogy idővel sikerül egy-két gondosan elhelyezett tapasszal orvosolni mindezt, jelenleg elképesztően zavaró a dolog.
A narratíva prezentációja egyértelműen a szűkös anyagi keretnek esett áldozatul: a játékban egyáltalán nincs szinkron, olvasásra van "kárhoztatva" az, aki a remek játékmenet mellett még a történetre is kíváncsi. Ezeket a megkötéseket a Thymesia méretein is érezni lehet: a pályák aprók, a kellő rutin megszerzése után gyorsan elverekszi magát az ember a bossokig, hogy aztán náluk izzadjon inkább sokat.
Ha valaki akár csak egy kicsit is kedveli a műfajt, és szeretne valami frissbe, újba belekóstolni, annak minden technikai hiba és nyilvánvaló limitáció mellett is érdemes felöltenie Corvus pestisdoktor maszkját, és belekóstolnia ebbe a kalandba. Nem lesz lesz a következő Nioh vagy Dark Souls, de 25 euróért ne is ezt várjuk el tőle.
