Oké, kezdjük azzal, hogy tragikus hirtelenséggel bezárt a Telltale Games két epizód között. Mivel a stúdió eddig nem nagyon reagált megkereséseinkre, magam vásároltam meg az évadpakkokat; gondolhatjátok, hogy éreztem magam amiatt, hogy talán sosem fogom megtudni, mi lesz Clementine (és A. J.) történetének vége. Egy nagyon erős évadnyitó után a legnagyobb csavart maga a stúdió szállította, akik pillanatok alatt varrtak el minden szálat. Nyilván voltak már arra utaló jelek, hogy valami nincs rendben (erről részletesen is olvashattok, elég érdekes sztori egyébként), de arra azért nem számítottunk, hogy egyszer csak vége mindennek, be sem fejezik a már betervezett projekteket. És most a The Walking Dead lezáró évadja is ki van szolgáltatva a Skybound Games kiadó jóindulatának, amely hajlandó betolni a lerobbant autót a célvonalon. Elég keserű mellékízt ad ez az egész a második résznek, de nem csak ez volt a bajom az élménnyel.
Gyász közben a tanácstalanság
Persze fájdalommal tölt el, hogy az a történetmesélés, amelyet a Telltale-nek köszönhetünk (a meglehetősen középszerű és évek óta egy adott szinten megrekedt játékmechanizmusok mellett) már talán sosem lesz többé. Sokakat inspirált, és biztos, hogy a most szélnek eresztett remek írógárda nem marad sokáig munka nélkül, de azért van bennem félsz, hogy egy jellegzetes stílus talán örökre eltűnik a játékvilágból. Nem lenne baj, ha legalább Clem története méltó lezárást kaphatna, ha már a The Wolf Among Us: Season Two, a Game of Thrones: Season Two és a nemrégiben még gőzerővel ünnepelt Stranger Things adaptációtól búcsúznunk kell.
A második rész azonban kicsit erőltetettebb lett, és bár hozott két nagyon érdekes meglepetést is (történetről direkt nem fogok írni), nehezen látom át, hogyan lesz ebből nagyívű végjáték - már ha lesz egyáltalán. Nehéz döntésekből persze most sincs hiány, és A. J. nevelése is kihívást jelent, ahogy a komplexebb harci jelenetek és ügyességi kihívások is, de amikor a tetőn ülve kellett egy komor éjszakán csillagokat nézni, és összekötni őket mintákká, akkor éreztem, hogy a Telltale minijátékok mélypontját sikerült lefejelnem éppen. Ettől még persze egyáltalán nem rossz az utolsó évad második része, csak nem pörgetett fel annyira, mint szerettem volna, a magas elvárások között végig középszerűen bukdácsolt, és a technikai hibák sem segítettek rajta.
Valami baj van a kontrollerrel
Hogy megint visszatért az akadozás, vagy néha nem volt hang párbeszédek közben, sajnálatos, de már ismert bug (amelyből azonban az előző részben egy sem jelentkezett), ám a legfurcsább az íjazás közben fellépő probléma volt, miszerint nem működött az Elite Xbox One kontroller két hátsó ravasza. Gyors kontrollercsere után ezzel már nem volt gond, de hiába próbáltam később újra, egész egyszerűen ezen a ponton nem lehet tovább játszani a játékot az adott irányítóval (amelyik egyébként minden más játékkal tökéletesen működik). Nem találtam a neten hasonló problémát, tehát nem tudom hova tenni az egész hibajelenséget, de nem segített az amúgy is sokkal bugosabb epizód élményének befogadásában.
Ha nagyon rosszmájú lennék, azt gondolnám: már senki nem tett bele mindent ebbe a részbe, tudván, hogy az egész talán megy a levesbe. De persze ez a csalódottság semmi volna ahhoz képest, ha tudnám, hogy itt véget is ért számomra a széria, de megérkezett a felmentősereg. Bizakodom, reménykedem, többek közt abban is, hogy a folytatás, az lehet még olyan erejű, mint annak idején Lee és Clementine végjátéka volt, amely számomra a játéktörténelem egyik legerősebb személyes élménye marad.
