Mai napig tisztán emlékszem, mennyire szenvedtem a Telltale első Walking Dead évadának végén, meglepően erős fájdalommal éltem meg Lee és Clementine tragédiáját. Már lassan olyan vagyok, mint a műfaj nagyapója, aki maga köré invitálja a tátott szájú unokákat, hogy meséljen azokról az időkről, amikor a játékok meg tudták ríkatni az embert, és nem csak bugokkal, félkészen kiadott fércmunkával vagy elbukott battle royale-meccsekkel hatottak ránk. Mindig leírom, mennyire erős volt az élmény, felemlegetem a veszteség érzését, mintha csak most is arra készülnék titkon. Mert vége van, ennyi volt a Telltale és a Skybound még egy halotti tort ki tudott préselni magából, hogy Clementine története méltó befejezést kapjon. De vajon sikerült?
Képzeld el, az történik, hogy…
… az olvasó bepánikol, anyámra gondol nem éppen megfelelő körítéssel, elmereng, hogyan kell betűzni a spoiler szót (ugyanitt bojler eladó). Én meg csak bámulom a monitort, és fogalmam sincs, miképpen lehetne konkrétumok nélkül leírni azt, hogyan is ér véget a The Walking Dead játékba öntött drámája, mi vár még Clemre és A.J.-re, hogyan játszik érzéseinkkel a mélyen tisztelt írógárda. Nem mondom, hogy a szívem nem volt pamutgombolyag, amit kieresztett karmokkal piszkálgatott végig a nagy, kövér cica, akit Drámának hívnak, de egyszerűen képtelenség spoilermentesen beszélni egy olyan élményről, amit mindenképpen át kell élni. Nem állítanám ezzel együtt, hogy az utolsó évad a végével megkoronázta a szériát, mert számomra továbbra is az első szezon maradt a favorit, de nagyon boldog vagyok, hogy egy méltó befejezéssel búcsúzhattunk történetünk szereplőitől, és persze a Telltale-től is. Hatalmas köszönet jár a Skyboundnak és a velünk maradt munkatársaknak azért, hogy lezárták azt, amit kicsit korábban már temettünk, és higgyétek el, ezért a befejezésért érdemes kibírni az unalmasabb részeket is. Egészen biztos vagyok abban is, hogy sok helyen bele lehet kötni a történetbe, főleg a végjátékban vannak merész megoldások, botladozik a logika, de olyan érzelmi hullámvasúton ültem, hogy ezek mind eltörpültek a drámai katarzis fényében.
Még egy utolsó visszatekintés
A The Walking Dead vége erős lett, hatásos, és megérdemel egy határozott tapsot. Mégis csak sikerült műfajt teremteni, annak minden hibájával együtt, és a játékokkal való történetmesélés egyik remek példája marad a szép emlékű Telltale munkássága. Ezért hálás vagyok. Még akkor is, ha téptem a hajam a végtelenségig leegyszerűsített döntési mechanizmusok, technikai hibák, nehézkes irányítás miatt, egy percet nem bánok abból, amit ezekkel a játékokkal (és főleg a The Walking Deaddel) töltöttem. Az utolsó évad erősen hullámzó lett, nagyon érződött rajta, hogy éppen egy darabjaira hulló cég munkatársai pakolgatják össze, de a végjátékra beleadtak apait-anyait.
Könnyen lehet, hogy a befejezés megosztó, azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy kellően erős ahhoz, hogy a játékosok katarzist éljenek át; helyet kapott benne pár érdekes gondolat és egy személyes búcsú tőlünk, játékosoktól. Nem fogunk többet Telltale címekkel játszani, és ez a patetikus szomorúság abszolút rányomja bélyegét az utolsó pillanatokra. Akárhogy is, nagy élmény volt ez a pár év, és Clementine sokunk kedves játékhőse marad, még akkor is, amikor a volt Telltale-es írók már egészen más történeteket mesélnek majd új csapatok és játékok alkotóiként.
