A második évad korábbi epizódjainak tesztjei:
- Episode 1: All That Remains
- Episode 2: A House Divided
- Episode 3: In Harm's Way
- Episode 4: Amid the Ruins
Azt gondoltam, hogy erről már nem lehet többet írni. Elmondtam már mindent. Egy innovatív ötlet stílussá nőtte ki magát, az interaktív dráma már nem szorul magyarázatra. Most megint beszéljek arról, hogyan szenvedek meg érzelmileg a szélsőséges helyzetekkel? Magasztaljam a zombis játékokat, mert szerintem ez a posztapokaliptikus díszlet tökéletesen mutatja meg, hogy az emberi természet hogyan képes a legmagasabb és legmélyebb pontra eljutni? Most legyek megint olcsó zugfilozófus, aki azt fejtegeti, hogy az „én” hogyan torzul a túlélésért folytatott harcban, hogyan veszítjük el ártatlanságunkat egy ősi ösztön fojtogatásában? Hát köszi, nem. Pont elégszer elmélkedtem már erről, viszont a Telltale nem adott lehetőséget arra, hogy sok újdonságról számoljak be ebben az évadban. Mitől lenne más éppen a befejezés? És akkor jött a sokk: a befejezés más lett.
A döntés, mint olyan
Pont elégszer (talán sokszor is) írtam le a The Walking Dead széria második évadát nyüstölve, hogy kivettek minden döntést a kezünkből. Ezt még az utolsó rész közepén is így éreztem, amikor egy döntés mindkét lehetséges kimenetelét vizsgálva ugyanazt az eredményt értem el. Temettem már az egész módszert, amikor is jött a játék utolsó negyed óra. Itt most megeresztenék zárójelben egy nagy sóhajt (SÓHAJ), mert nem könnyű spoilerek nélkül nekivágni ennek.
Szóval Clementine nagyon nehéz és drámai döntések elé néz. Míg az első évad végére már nem maradt döntés, inkább csak el kellett viselni azt a drámát, amit láttunk, itt kicsavarodott minden. Tapasztalataim szerint 5 tényleg teljesen más befejezés vár ránk, és hát talán annyit elárulhatok, hogy egyik sem lesz az, hogy szivárványon ugrálunk pónikkal, miközben Lee vidáman énekelgeti, hogy „Always Look on the Bright Side of Life” (egyébként a stábban benne van Lee hangja, tehát lesz egy kis meglepetés). Viszont az durva, hogy mint az 5 befejezés egészen más helyzetet teremt. Nehéz feltérképezni, hogy a harmadik évadban hogyan tudnak majd ennyire különböző történetszálakat továbbvinni, olvastam olyan elméleteket is, hogy lesz egy nagyobb ugrás az időben, hogy Clementine kiszakadhasson ebből a sok párhuzamos dimenzióból.
Mi jöhet még ezután?
Talán emlékeztek még a Sliders című tévésorozatra, most kicsit ehhez fogható az élmény. Itt most nem csak arról van szó, hogy Clem balra vagy jobbra fordul, mielőtt ellovagol a naplementébe (jegyzem, olyan befejezés nincs is, hogy van lova), hanem nagyon nehéz döntések árán dől el, hogy hol kivel és mit csinál éppen. Ezt feloldani nagyon nehéz lesz, ezért most megint felcsigázott a Telltale. Éppen kezdett volna ellustulni a sorozat, éppen feladtam már a reményt, hogy van beleszólásom a történetbe, erre tessék. Most szedegetem az állam. És bár nem gyalult le annyira a befejezés, mint az első évad vége, de talán ez már nem is annyira meglepő. Clem is felnőtt már, nem kell érte aggódni, kezébe vette a sorsát. És talán a Telltale is.
Persze jó lenne pár új játékmechanikai megoldás, kicsit változatosabb kihívás, de alapvetően ez a stílus megáll így a lábán. Csak arra van szükség, hogy a játékos érezze a lehetőséget, érezze saját befolyását a történet felett. Mert nem lehet mindig minden csak előre elrendeltetett, és végre a második évad végén éreztem is azt a súlyt, amit egy valóban nehéz és gyorsan meghozandó döntés jelent. Ez kell. Erre van szükség. Ettől érzem azt, hogy végre nem csak az a dolgom, hogy feltöröljem a könnyeimet, mielőtt a következő QTE ikon felvillan a képernyőn.
