Szerencsésnek érezheti magát az ember, ha nem kell átélnie gyermekei elvesztését, én legalábbis Michonne történetét nézve csak beleborzongtam abba a gondolatba, hogy mit is jelenthet egy ilyen veszteség. Nem is hiszem, hogy ezt fel tudja fogni az, akivel nem történt ilyesmi. Viszont a Telltale nagyon ügyesen vezette be a klasszikus kalandjátékos történetmesélés cselekményébe a sokkal erősebb belső drámát, a főszereplő saját démonjainak manifesztációját. Annak idején az első Walking Dead játéknál Clementine és Lee erős köteléke volt képes megérinteni, most viszont nem a személyes kapcsolatok, hanem Michonne karaktere került a középpontba, és ez kifejezetten jót tett az egyébként sajnálatosan rövid szériának. Nem vagyok benne biztos, hogy kellett volna még két-három rész, vagy hogy attól teljesebb lett volna ez a kis mellékvágány, de kicsit összecsapottnak éreztem a lezárást. Persze azért hozta azt a feszkót és drámát, amit az eddigi két epizódban felépítgettek. És nem is azért, mert olyan erős volt a sztori, hanem mert annyira együtt lehet érezni azzal az anyával, aki annak idején otthagyta saját gyermekeit, és sosem látta őket újra.
Kint is bajok, bent is bajok
Ez az önmagát marcangoló hős, aki vízióktól szenvedve küzd saját bűntudatával és gyászával, nyilván nem ismeretlen jelenség, de mondjuk Michonne tévés ábrázolásához képest egy kicsit más karaktert ismerhettünk meg. Nyilván a Telltale kifejezetten a képregényre épít (hiszen eleve csak ott történt olyan, hogy a kardos amazon leszakadt Rickék csoportjától, majd visszatért hozzájuk), de azért igyekezett önállóan értelmezhető történetet kialakítani ebben a nagy posztapokaliptikus hömpölygésben.
Viszont az itt kialakuló kötelékek és kapcsolatok tragikus hirtelenséggel értelmüket vesztik, ha azt vesszük, hogy Michonne visszatér régi csapatához, és ez érződik a három részes játék lezárásában is. Kicsit tehát mindegy is, hogy ki hal meg, és ki marad életben, mert nem arról szól a történet, mint Lee és Clem esetében, hogy egy nem vér szerinti család életéért és sorsáért aggódunk; a legtöbb karakter sajnos itt is súlytalan, túl későn kerülnek be, és túl kevés szerepük lesz. Ahogy egyébként "ígéretesnek" tűnő ellenfeleink sem tesznek bele annyit a katarzisba, mint lehetne. Na de nem akarok nagyon morgós arc lenni, mert alapvetően erős és pörgős drámát éltem meg végig, ami szemtelenül gyorsan elillant a szemem előtt, de kétségtelenül erős érzelmi hullámvasútra ültette a nézőt.
Végre dolgozott is valaki
Külön öröm, hogy a konzolos verzió (amit volt szerencsém tesztelni) egy 2 GB-os patchet is kapott nemrég, és rövidebb lett a töltési idő, megszűntek az akadozások, mintha még a karakterek mozgása is simábbá vált volna - legalábbis a jelenlegi konzolgeneráción érezhető a javulás, ami már nálam piros pont, tekintve, hogy mennyit nyávogtam emiatt. Külön ki kell emelnem a zenét, egyszerűen tökéletes lett. Már a korábban is ismert nyitány kissé Tarantino-szerű hangulata is elkapott, de a befejezéskor megszólaló zene olyat ütött, hogy fátyolos lett a szemem. Nagyon jó hallani, amikor komolyan adnak a hangulati elemekre, mint egy profibb film vagy sorozat esetében (egyébként a The Walking Dead kifejezetten erős zenei fronton, jó, hogy ezt a Telltale igyekezett itt is fenntartani).
Összességében tehát kicsit rövid, néhol kapkodós a The Walking Dead: Michonne, de bőven megéri az árát, és hozza azt a szintet, amit ettől a névtől elvár az ember. Az alábbi pontszámot akár az egész háromrészes eposzra ráüthetjük plecsniként, de igazából számomra nem a kényszeredetten kiszenvedett százalék a meghatározó, hanem az élmény, amit nehéz szavakkal átadni nektek. Próbáljátok ki, megéri.
