Nehéz egy évadzáró epizódról úgy beszélni, hogy valahol ne az egész évadot értékelje az ember, nem is nagyon akarom most megkerülni ezt a módszert. Egy olyan erősen sztoriorientált játék esetében, mint a The Walking Dead, alapvetően a történet az, amiről lehet és érdemes beszélni, hiszen magáról a játékmenetről, a látványvilágról, a technikai problémákról sokszor szó esett már, és amit korábban leírtam, az most is változatlan. Lehet szeretni vagy nem szeretni ezt a stílust, a Telltale azonban láthatóan nem nagyon akar változtatni rajta, ebbe pedig bele kell nyugodni. Nyilván van azért fejlődés, szebb látvány, kevesebb bug (persze nehogy azt higgyük, hogy közel a tökéletesség, ám legalább kevesebb a teljesen kiakadó játékos), de nagyjából mindenki tudja, mire számíthat. Ha pedig ezt megértettük, elfogadtuk, akkor jöhet a végjáték.
Mindenképpen fájni fog
Minden rész elején ki van írva, hogy a történetet a döntéseink alakítják, ennek fényében ott motoszkál az emberben a kíváncsiság, hogy "mi lett volna, ha". Én magam szeretem azt gondolni, hogy ha egy történetet végigviszek, akkor az úgy van, a döntések véglegesek, de a Telltale játékoknak ad egy újrajátszási lehetőséget a gondolat, hogy lehetnének másképp a dolgok. Nagy eltérésekre (mint például a második évad teljesen szerteágazó lezárása) nem kell számítani, de azért döntéseink jelentős változásokat hoznak. Nem akarok hazudni nektek: teljes happy end nincs, nem is lett volna elegáns, de sok múlik azon, hogy az egyébként mozgalmas és drámai végkifejlet során milyen döntéseket hozunk (vagy hoztunk meg korábban). A végén kapunk egy csodás összefoglalót, hogy egyébként a játékosok miként haladtak, miket választottak, hogyan alakult kapcsolatuk a többi karakterrel; ez is elgondolkodtathat az újrajátszáson, hiszen ki lehet csikarni egészen kellemes befejezést és kapcsolatrendszert is, ha ügyesen manőverezünk. Ha persze lusta a mélyen tisztelt felhasználó, akkor felmegy YouTube-ra, és megnézi az összes lehetőséget, de a felfedezés öröme oda is vész ezzel a döntéssel. Hiába, mindennek megvan a következménye.
Clementine, tiéd a jövő
Javier kalandja erős volt, magával ragadó, nagyon megszerettem a jellemfejlődését, sikerült beleélnem magam küzdelmeibe és egy fájó, de mégis korrekt befejezést kicsikarnom a játékból. Úgy álltam fel, hogy ez jó mulatság, férfimunka volt, és mivel a lezárás egyértelművé tette, hogy Clementine útjára lépünk majd a folytatásban (nem kell túl nagy lángész ahhoz, hogy rájöjjünk, lesz folytatás), megdobbant bennem Lee büszke apai szíve. Remek kitérő volt ez a harmadik évad, új irányokat vett, de ügyesen tartotta meg a régi rajongókat, akik talán most már nem csak Clem miatt izgulnak, érdekelheti őket Javier és a szinte teljesen letarolt Richmond jövője is; van egy olyan érzésem, hogy ez a vonal visszatér majd még a Telltale széria jövőjében, ahogy Jesust sem most láttuk utoljára (kíváncsi vagyok, hogy a Negan vonalat be merik-e hozni, nagyon érdekes lenne). Bárhogy is, nem maradt szégyenben ez a koncepció, és az utolsó rész tempója, drámai ereje az egész évadot megmentette számomra. Nem voltak már lassulások, Javi és David katarzisa is odacsapott rendesen, minden a helyére került, szóval az összes unalomig ismételt kritikámat fenntartva kitartok amellett, hogy a Telltale játékokat muszáj végigjátszani, mert bármilyen tévésorozattal összemérve megállják a helyüket, amihez hozzátesz a minimális interakció, amivel közelebb érezzük magunkat a szereplőkhöz. És ha nem is lesz már soha olyan erős a széria, mint az első évad vagy a Tales from the Borderlands, akkor is bőven elég ahhoz, hogy az ember ne érezze elvesztegetett időnek a vele töltött időt.
