Mindig öröm olyan játékokkal foglalkozni, melyek mernek bármilyen szempontból különbözni azoktól, amik biztos pénzt hoznak a kasszába, és itt most nem arra gondolunk, hogy annyira elvont, vagy annyira rossz, amiért már senki nem fizet. Hanem az egyértelmű különutas megoldásokra, szándékosan elvont, mély értelmű, a játékost aktív szereplőként is inkább szemlélővé alakító termékekre. Ezért szerettük nagyon néhány éve a The Vanishing of Ethan Cartert, illetve tavaly a Blair Witch-t, most pedig itt van a legújabb gyöngyszem, aminek bár vannak hibái, és rövid is, de mindenképpen megéri belevetni magunkat.
Ki ölt meg kit?
A játék története meglehetősen borús, tekintve, hogy egy olyan famíliáról van szó, amely egy hotelt vezetett, itt is élt, és amelynek Leonard nevű családfője úgy volt vele, a felesége nem elegendő örömforrás, ezért összejött Rachellel. A románc nem egészen úgy alakult, ahogy azt a férfi remélte, hiszen a teherbe ejtett szerető öngyilkosságot követett el, amiért Leonardot a felesége elhagyta, és vitte magával Nicole nevű tizenéves kislányukat is. Tíz évvel később 1993-ban Nicole, immár felnőtté cseperedve, édesanyja halála után visszatér a hotelbe, hogy teljesítse utolsó kívánságát, és eladja az ingatlant, ezzel megbékítve az öngyilkosságba menekülő Rachel rokonságát is. Ám Nicole-nak valójában semmi kedve az elhagyott ingatlanban bóklászni, tehát szíve szerint menne is el onnan rögvest, csakhogy egy hóvihar megakadályozza a távozásban, így végül kénytelen bebarangolni minden helyiséget, miközben egyetlen társa a vele mobilon kommunikáló Irving.
Akkor itt most csak baktatunk?
Habár a játék olyan, mint a Shop Stop Randallje szerint a Gyűrűk Ura, amiben három részen keresztül baktatnak, ám mégsem unalmas az, hogy egyik helyiségből megyünk a másikba. A fejlesztőknek ugyanis már az első percekben sikerül rabul ejteniük a játékost a felülről mutatott esős temetéssel, és a zenével, ami együtt így akkorát üt, mint a 10000 méterről lezuhanó anyatehén. Oké, el kell ismerni azt is, hogy kell egyfajta lelkület ehhez, ám aki szereti a komorabb hangvételű témákat, hamar ráérez a hangulatra. Rendkívüli munka van a helyszínekben is, hiszen bármerre járunk, minden egyes folyosói képen, helyiségen, szanaszét szórt könyvön, jegyzeten, apróbb használati tárgyakon látni, hogy nem csupán úgy oda lettek rakva Ctrl+C - Ctrl+V-vel, hanem egyediségük, történetük van. Ott van például Nicole szobája, ahol érdemes időt szánni arra, hogy a kazetták kézzel pingált borítóit megnézzük. Mintha csak a sajátjainkat látnánk a nyolcvanas, kilencvenes évekből, már aki élt és alkotott akkor hasonlót.
Beállt az időjárás, nem megy senki sehová
Tekintve, hogy főszereplőnk a falak között ragad a tomboló hóvihar miatt, így lesz idő a magát egyre jobban feltáró épület helyiségeiben barangolni, ám mindez mégsem válik unalmassá, hiszen valahogy mindig történik valami. Nem arra kell gondolni, hogy a szobákban a testünket-lelkünket felfaló szörnyek törnek ránk, hanem olykor egy kivágódó ablaktábla, egy recsegve megszólaló rádió, egy fura festmény is elég ahhoz, hogy elidőzzünk. Közben pedig szépen bontakoznak ki az egykori események, megismerjük a miérteket és hogyanokat, mígnem minden világossá válik. Bár azt tegyük hozzá, valahogy nincs túl nagy csavar a dolgokban.
Végtére is…
Amit mindenképpen a The Suicide of Rachel Foster javára kell írni, hogy meglepően hangulatos, és a képi világ is nagyon szép, mindamellett a hangok és a szinkron is rendben vannak. Habár zene alig van, amikor éppen szól, és nem csupán a tomboló hóvihart hallgatjuk, abszolút illeszkednek a miliőhöz a dallamok. Inkább az okoz gondot, hogy a játék automatikusan kezeli a mentéseket, amelyeket nem igazán sikerült jól elosztani, így elég kellemetlen lehet egy bogarászós félóra-óra után azzal szembesülni, hogy áramszünet miatt újra kell kezdenünk mindent. Habár a mostoha időjárás hangjai tényleg ütősek, azért az égzengést lehet, hogy mellőzni lehetett volna ebben a meteorológiai helyzetben, de ez tényleg csak kukacoskodás. Inkább amiatt érheti szó a ház elejét, hogy a befejezés nem elég fajsúlyos az egyébként valóban komor hangulathoz képest, továbbá az újrajátszási faktor is csak akkor lép életbe, ha a befejezést követően tartós amnéziánk lenne.
