Szörnyű érzés egy játékújságírónak (de talán így vannak ezzel a többi gyönyörű szakma képviselői is, mint az orvosok, tűzoltók, fehérneműmodellek vagy benzinkutasok), amikor a munka szürke rutinná kezd válni, már nincs meg az a láng, az a szikra. Persze lehet, hogy a láng és a szikra annyira nem hiányzik se a tűzoltónak, se a benzinkutasnak, de most nem ez a lényeg. Az ember egyszerre azon kapja magát, hogy vágyakozva gondol vissza régi önmagára, aki még tudott lelkesedni, nem csömörlött meg, és kipirosodott arcocskával, csillogó szemmel, lelkesen vetette bele magát a munkába. Mivel már lassan két hónapja nem nyűgözött le semmi úgy igazán, épp jókor jött a The Sexy Brutale, egy minden részletében jól kitalált és okosan összerakott játék. Végre valami eredeti! Az pedig egészen kivételes, ahogy egy remek alapötletet képes szinte hibátlanul megvalósítani, meghagyva összetettségét, de úgy adagolva azt a játékos felé, hogy ne zavarja össze, ne rettentse el, mindvégig fenntartsa a feszültséget, és segítsen átélni a lépésről lépésre felfedezés élményét. Nos, nagyon kevesen tudják ezt ilyen (látszólag) könnyedén teljesíteni, ráadásul elegánsan, ízlésesen.
A ma markában
Aki látta a Groundhog Day (Idétlen időkig) című filmet, annak ismerős lesz az alaphelyzet: hősünk, Lafcadio Boone újra és újra ugyanazt a napot éli át a Sexy Brutale névre keresztelt kaszinóban. Minden nap ugyanúgy kezdődik: déltájban Lafcadio feltápászkodik, de éjfélig bármit is tesz, bármerre is jár, bármit is lát, végül kialszanak a fények, az óra kereke visszaforog, és ugyanaz a nap kezdődik újra, mintha mi se történt volna, és csakis a mi fejünkben maradnak meg a tegnapi események. Nem is hangzik ez olyan vészesen, elvégre rosszabbat is el lehetne képzelni örökkévaló ismétlődésben, mint egy gyönyörű angol kastélyból átalakított kaszinó fényűző álarcosbálját, igaz? Nos, a probléma csupán az, hogy a Sexy Brutale korábban teljesen normális, megbízható és udvarias személyzete valamiért ezt a napot szemelte ki arra, hogy a bál alatt a legváltozatosabb, leghátborzongatóbb módokon mészárolja le a vendégeket.
Lafcadio, aki egyébként pap, tehát valószínűleg harcedzett a természetfeletti dolgok furcsaságaival kapcsolatban, még a kaland elején találkozik egy békés, bár kissé nyugtalanító kiállású szellemlánnyal, akitől hivatásához illő feladatot kap: meg kell mentenie a vendégeket, akik nem is sejtik, hogy az életükre törnek. Ez persze nem lesz egyszerű, már csak azért sem, mert ugyan Lafcadio szobáról szobára járva szép lassan felgöngyölítheti a kaszinó, a vendégek és a drótokat rángató titokzatos erők összes titkát (csak idő kérdése, annak pedig egyáltalán nincs szűkében), de vigyáznia kell, hogy ne akadjon össze senkivel, akin maszk van: nemcsak a véres összeesküvést szövögető személyzettel, de még a vendégekkel se. Valami ugyanis nagyon nincs rendben a maszkokkal: ha egy szobában találjuk magunkat valamelyikkel, és meglát, akkor rémületes hangok kíséretében megindul felénk, ezért ha nem akarunk ostoba és elhibázott véget érni, mint az Assassin's Creed mozifilm, érdemes sebesen visszavonulót fújni. Ennek már a fele sem tréfa, de szerencsére nemcsak feladatot, hanem egy kis segítséget is kaptunk új szellembarinőnktől, a felejtés adományát: krízishelyzetben Lafcadiónak elég csak eljutnia a legközelebbi ajtóig, mert abban a pillanatban, ahogy kint van a szobából, mindenki elfeledkezik róla. Gyakorlatilag tehát láthatatlanul mozgunk a kaszinóban; lopakodunk, figyelünk, és próbáljuk megérteni, mi is történik, melyik vendég épp min ügyködik, a stáb milyen módon tör az életére, és hogy ezt miképp tudnánk megakadályozni.
Élő, vérengző világ
Ahogy lassacskán feltárul előttünk a nap történéseinek szövevényes hálózata, úgy lesz egyre lenyűgözőbb a Cavalier Game Studios dizájneri hozzáértése - tudtommal a mi Chavánknak nincs köze hozzájuk, de azt hiszem, még rá sem hoznának szégyent. Mert nem csupán az összefüggések bonyolult rendszere áll össze, hanem egy mélységében is átgondolt világ, ahol az összes szereplőnek háttértörténete és motivációja van, és ahol még a játéktér egyszerű tárgyleírásai is rejtenek meglepetéseket. Mire végeztem a The Sexy Brutale-lal (ami azt jelenti, hogy az összes szétszórt kártyalap összegyűjtése után megnyíló titkos befejezés is megvolt - ki ne hagyjátok!), már azon tanakodtam, hogy milyen szívesen visszatérnék ebbe a világba egy regényre vagy akár filmre is, ami igazán dicséretes egy 8-9 órás játéktól. Mindez azonban nem szakad egyszerre a nyakunkba, a játék szerencsére ügyesen terelget minket a kaszinó különféle részei között, fokozatosan nyitva meg új és új helyszíneket, illetve a kilenc vendég közül is egyszerre csak eggyel-kettővel kell foglalkoznunk. A séma nagyjából ismétlődik: ha sikerült megmentenünk valakit, eldobott maszkjából új képességet nyerünk, amivel bővülnek a felfedezés lehetőségei, és már kereshetjük is a következő áldozatot.
Minden nap ugyanaz, minden nap más
A The Sexy Brutale eredetiségét jól illusztrálja, hogy elsőre még műfaji besorolása sem egyértelmű, pedig közelebbről megnézve egy point 'n click kalandjáték, csak épp javarészt más műfajokból átemelt elemekkel cserélték le annak megfáradt eszköztárát. Elbeszélésmódját különlegesen érdekessé teszi, hogy gyakorlatilag maga a történet a megoldásra váró fejtörő, és nyilván nem csupán úgy, ahogy minden, még el nem mesélt történet az. A történetet alkotó információk és a játék részfeladatai szorosan kapcsolódnak egymáshoz, illetve oda-vissza hatnak: azért kell kukucskálni, hallgatózni, keresgélni, hogy a következő áldozat megmentéséhez kellő információt gyűjtsünk (közben persze járulékosan sok egyebet is megtudunk). Ennek révén új eszközöket nyerünk, amelyekkel újabb mélységét láthatjuk meg az addigi történéseknek. Másképp fogalmazva, minden egyes nap másképp, más szempontból, új kontextusban van elmesélve ugyanaz a történet, és a sok-sok részletből csak nagy sokára áll össze a meglepő egész.
Van új a Nap alatt
Az összképet pedig a részletek sem rontják le. A fix perspektíva nem enged különösebb nagyzolást a grafikának, de jó választás volt a kissé képregényszerű látványvilág; igazából nem is igényli a csilivilit - esetleg a közelítések-távolítások mellett még néhány nézőpont (vagy akár FMV átvezető) jót tett volna. A hangok, különösen a kiváló, electro-swinges háttérzene viszont nagy szerepet kap az egyedi, emlékezetes atmoszféra megteremtésében, és segít még szürreálisabbá, időben még elhelyezhetetlenebbé tenni a kaszinóban történt eseményeket. Tény, hogy maga a feladat szinte mindvégig ismétlődik (meg kell akadályoznunk a gyilkosságokat), ami miatt bekúszik egy kevés monotonitás, de ezt ellensúlyozza a folyamatos felfedezés izgalma. Kár, hogy ha már körbekémleltük az adott gyilkosságot, egy-két kivétellel nagyon egyszerű rájönni, hogyan akadályozhatnánk meg őket - persze lehet, hogy ez szándékos, de némi kihívás talán még jót tett volna… de csupán ennyit tudok felróni a The Sexy Brutale-nak, összességében nagyon kellemes meglepetés volt, amit örömmel ajánlok bárkinek.
