Egy ideje már a Warner médiabirodalom kezében fut össze minden szál, ha mindenféle gyűrűlidércekről, hobbitokról, pipafűről, meg egyéb mesébe illő dolgokról van szó. Az első játék tehát, amelyik a Warner kiadásában láthat napvilágot nem más, mint a Lord of the Rings: Aragorn's Quest, amely bevallottan a fiatalabb korosztály szórakoztatására készült.
Meg is hökkentem, amikor a kezembe nyomta mazur a játék korongját, s szelíd hangon megkért, ha lesz némi szabadidőm, ugyan legyek már oly kedves és teszteljem szépen ezt a gyöngyszemet. Tudom, hogy kölyökképem van, hacsak nem felejtek el borotválkozni, na de ennyire? Sebaj, lássuk, mit tartogat egy ifiknek szánt játék a magamfajta vénségnek!
A király visszatér
Az egész történet apropóját egy ünnepség adja, amire tizenöt évvel Szauron legyőzése és az Egy Gyűrű megsemmisítése után kerül sor Hobbitfalván. Csavardi Samu polgármesterként készülődik Elassar, vagyis Aragorn király fogadására. Miközben a falu apraja nagyja hobbit mércével mérve sürög-forog - azért a második reggeli nem maradhat ki -, Samunak épp elég ideje marad arra, hogy elmesélje, hogyan is lett az egyszerű kószából az emberek királya. Amikor kedvenc kertészünk, pardon...polgármesterünk mesél, akkor értelemszerűen Aragorn történetét követjük végig a Pajkos Pónitól egészen a Fekete Torony előtti összecsapásig. A mesék szünetében - hiszen a fogadásra is készülni kell azért - pedig az ifjú Frodóval, Samu legkisebb fiával rohangálunk fel, s alá Hobbitfalván. Bújócska, fantáziajátékok, pénzérmék gyűjtögetése és kihívások teljesítése vár reánk, pontosabban a kis Frodóra, aki fából készült kardjával és pajzsával száll szembe kihelyezett bábukkal, a pimasz vakondokokkal, s egy barátságos törpével. Őt irányítva sajátítjuk el a harc csínját-bínját, hogy épp merre mozgassuk az analóg kart, melyik ravaszt tartsuk nyomva és mindeközben melyik gombot nyomogassuk a kontrolleren, ha épp fej fölül indítanánk támadást, döfnénk egyet, vagy inkább egy széleset suhintanánk, amivel akkor jön jól, ha több gonosz áll körülöttünk. 
A harc egyébként egész szórakoztató a maga módján. Az alap, hogy a pajzs mögé húzódva táncoljuk körbe az ellenséget, s akkor esélye sincs hozzánk érni, de emellett jól időzítve megakaszthatjuk a támadását, ha taszítunk rajta egyet pajzsunkkal, s a játék is jelzi, hogy épp miként kellene odacsapnunk ahhoz, hogy a helyzetből a legtöbbet kihozzuk. Pajzsunkat egy idő után fáklyára is cserélhetjük, ami fegyvernek sem utolsó, ám leginkább pókhálók leégetésében jeleskedik. Ha pedig már távolról szeretnénk elkezdeni az ellen zaklatását, akkor az íj kiváló szolgálatot tehet.
Az Aragorn's Quest támogatja a kooperatív játékmódot, némelyik küldetést direkt ezért találták ki a fejlesztők. Ha Gandalf is betársul a mókába, akkor máris jobban érezzük magunkat. Nem beszélve arról, hogy egyes, képességeket erősítő tokenekhez és varázstárgyakhoz nélküle hozzá se férhetünk.
Mese, mese, mátka, az emlékezet átka
Bevallom férfiasan, amikor bejelentette a Warner, hogy Aragorn's Quest címen olyan játékot készít, amelyből megismerjük Iszildur örökösének történetét, arra számítottam, hogy az előéletébe is bepillantást nyerhetünk, hiszen együtt harcolt Théoden király nagyapjával. Dúnadán lévén hosszú élettel áldotta meg a sors, megannyi kalandban volt része, mielőtt Frodóékkal találkozott volna. Ezt a lehetőséget némi kutatással és nem kevés fantáziával ügyesen meglovagolhatta volna a játékot fejlesztő Headstrong Games és TT Fusion stúdiók kettőse. Helyette olyan ökörségekkel etetik a felnövekvő generációt, mint például a társaságra támadó troll azt követően, hogy a Széltetőről menekülnek a haldokló Frodóval. A többit majd meglátjátok magatok, nem szeretnék spoilerezni.
Az első néhány fejezet küldetéseit unalmasnak fogjátok érezni, hiszen szinte kivétel nélkül futárfeladatot kell ellátnunk, ami már az ezredforduló előtt is az egyik legolcsóbb fogás volt a játékidő növelésére. Legszívesebben törvényi úton szabályoznám, hogy egy játékban legfeljebb hány ilyen jellegű misszió szerepelhet. A történet második felétől azonban érezhetően javul a helyzet, Aragorn is megtanul rendesen bánni a kardjával, sőt még egy pacira is sikerül szert tennie.
A beletört kard
Technikai értelemben véve nem áll túl jól a Lord of the Rings: Aragorn's Quest szénája, ugyanis lerí róla, hogy a Wii állt a fejlesztés központjában és azt írták át az erősebb konzolokra. HD felbontás mellett hatnak csak különösen zavaróan az arcpirítóan igénytelen karakterek, és az alacsony részletességű textúrák. A bájos körítés időnként képes elfedni ezeket a hiányosságokat, és biztos vagyok benne, hogy a megcélzott korosztályt nem is érdeklik az ilyen csacskaságok, de jómagam finnyásabb vagyok, főleg ha Tolkien, szívemhez közel álló műveiről van szó. Szemünket tehát nem kényezteti el a játék, a legnagyobb jóindulattal sem állíthatnám ennek ellenkezőjét. Valamivel jobb a helyzet , ha a fülünkre hagyatkozunk, hiszen Howard Shore mesterien megkomponált dallamaiba ha akarnék, se tudnék belekötni. A szinkron is rendben van, Sean Astin mesélőként ideális, a gyerekhangok cukibbak már nem is lehetnének, a filmekből ismert többi fontos szereplő helyére beugró szinkronszínészek munkájával sincs baj. Egészen addig, míg a képernyőre nem nézünk, ugyanis azonnal szemet fog szúrni, hogy az ajakszinkron megragadt a tíz évvel ezelőtti szinten. Az ajkak fabábokat idéző mozgása ismét visszavezetne a grafikához, de szidtam azt már eleget, felesleges ismételnem magam. A hangeffektek sajnos ismét csak bénára sikerültek. Nincs erre jobb szó, a fegyvercsörgés, a puffanások, minden... Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért nem a filmtrilógiából emelték át és használták fel a hangmintákat, mint ahogy a rivális Star Wars címek esetében.
A kegyelemdöfést a Move adta meg a játék számára, hiszen azt várná tőle az ember, hogy olyan jól szórakozzék vele, mintha Wii-n tesztelné az Aragorn's Questet. Nos, ezt aztán várhatjuk, ugyanis a már bizonyított vezérlő a Nintendo készülékéhez képest ezúttal jóval körülményesebb irányítást tesz csak lehetővé, a reakcióidő is botrányos, szóval felejtsük el gyorsan, hogy akár ezzel a lehetőséggel is élhetünk. Vannak és jönnek még olyan játékok, amelyek miatt érdemes lehet egy Move beszerzésén gondolkodni, de ez nem olyan.
Tudom, a leírtak alapján egy borzalmasan rossz, összecsapott játék képe rajzolódhat ki előttetek, de azért nem eszik olyan forrón a lembaszt. Tény, hogy egy rossz porthoz van szerencsénk (Van valami megmosolyogtató abban, amikor egy konzolos játék konzolportját kénytelen keresetlen szavakkal illetni az ember.), amit a fanatikus rajongók a történetben elkövetett baklövések (Nem is tudom, hogy Samu emlékezetében, vagy inkább az írókéban keresendő a probléma forrása.), a core játékosok pedig a nem túl igényes kivitelezés miatt vélhetően nem zárnak majd szívükbe. Ugyanakkor, nem szabad elfelejtenünk, hogy nem is nekik készült az Aragorn's Quest. A 3-10 éves, talán még a filmeket és a könyveket sem ismerő korosztály két pofára fogja zabálni a játékot, erre akár már most feltenném a gyűrűmet, de csak azt az egyet.
