Nem sok játék tudott eddig úgy berántani a legelső pillanatban, mint a The Long Dark. Hogy vajon ez a földhözragadt karaktereknek, a fantasztikus szinkronnak, a lélegzetelállító látványnak vagy az állandó halálközeli élménynek köszönhető-e? Leginkább ezek együttesének, ami olyan hangulatot teremt a szobában, hogy le is kapcsoltam a klímát játék közben, mert szinte éreztem, ahogy az augusztusi kánikula ellenére a fagyos szél befúj az ablakon.
Sárga hóból nem eszünk
Amikor Will McKenzie exe felbukkan a hóviharban, hogy segítséget kérjen, a pilóta nem tud nemet mondani. Nem sokkal később már a kanadai vadon fölött repülnek, amikor egy mágneses vihar a padlóra küldi a gép műszereit, aminek következtében le is zuhannak az erdő közepén. Will élet és halál közt félúton, átfagyva tér magához a roncsok között, Astridnak (az ex) pedig hűlt helye. Ha nem akarjuk pilótánkat rövid úton a farkasok keményre fagyott eledelévé változtatni, össze kell kaparnunk minden tudást, amit eddigi életünk során elsajátítottunk. Ha valaki nem nagyon jár kempingezni, nem tudja, ki az a Bear Grylls, és most találkozik először túlélőjátékkal, az jobb, ha felköti azt a bizonyos nadrágot, mert itt már a tutorial sem nagyon fogja a kezét. Persze elmagyarázza a játék, hogyan kell tüzet rakni, miért veszélyes a kihűlés, vagy hogy tudunk megsütni egy darab húst, de nincs semmilyen védőháló: ha nem vagyunk elég gyorsak vagy ügyesek, a harmadik percben is simán meghalhatunk.
Mint a legtöbb túlélőjáték, ez is elsősorban a karakterünk menedzseléséről szó. A melegedéshez tűzifát kell gyűjteni, a dehidratáció ellen havat kell olvasztani, és ha nem akarunk korgó bendővel sétálgatni a fák között, akkor villámgyorsan meg kell tanulnunk vadászni is, persze fegyverek nélkül. Ha leugrunk valahonnan, akkor kimegy a bokánk. Ha nem elég vastag a cicanadrágunk, előbb-utóbb átfagynak a végtagjaink. Ha nem látjuk el megfelelően a sebünket, nagy valószínűséggel elfertőződik. A minimalista, letisztult kezelőfelületnek köszönhetően szerencsére viszonylag könnyedén szemmel tarthatjuk a különböző értékeinket (így folyamatosan látjuk majd, hogy azok jóval alacsonyabban vannak, mint szeretnénk), és a menüben turkálás helyett koncentrálhatunk magára a játékra, ami egyszerűen gyönyörű.
Mesélj még, én hallgatlak
A kézzel rajzolt artstyle sajátos hangulatot teremt, amelyben félelmetes éjszakák és lélegzetelállító napfelkelték váltják egymást. A mindent beborító, vakító hó ilyenkor felölti rózsaszín pizsamáját, és az ember egy szívdobbanásnyi időre el is felejti, hogy bármelyik pillanatban feltámadhat egy vihar, vagy felbukkanhat egy farkas. A főszereplőt Mark Meer, élete egykori párját pedig Jennifer Hale szinkronizálja, akik onnan lehetnek ismerősek, hogy a Mass Effect trilógia Shepard kapitánya női és férfi változatának is ők kölcsönözték a hangjukat, de ott van a stábban a Metal Gearből ismert David Hayter és az Adam Jensent játszó Elias Toufexis is. Igazi sztárparádé ez, épp emiatt is voltam nagyon csalódott, amikor a szinkronizált átvezetők után az NPC-kkel való beszélgetéskor már csak némán bámulták egymást a karakterek, a dialógusopciókat pedig nekem kellett felolvasnom. Annyira sok azért nincs a játékban, hogy észveszejtően megdobja a költségeket, az egyébként magas színvonalat viszont lerántotta a szememben. Ezt leszámítva a hangok nagyon rendben vannak, a szél fújásától a dobozok zörgéséig minden hozzátesz az élményhez, a néha-néha megszólaló dallamok és zenei témák pedig gyönyörűek.
Sapka, sál, kesztyű
Egy alapvetően nyílt világú túlélő sandboxba nem volt könnyű beleszuszakolni egy egyjátékos kampányt, ezért is tartott éveken át a dolog. A Wintermute névre keresztelt sztori öt fejezetből áll majd, amiből jelenleg kettő érhető el a rajongók számára, a folytatást pedig a tervek szerint a következő másfél évben kapjuk meg. Ez jelen pillanatban durván 15 órányi kalandot jelent, az igazi kihívás azonban akkor kezdődik, amikor elkezdjük megírni saját történetünket. Survival módban négy különböző nehézség közül választhatunk, de a cél mindig ugyanaz: maradj életben minél tovább a vadonban. Lesznek, akik már az első éjszaka odafagynak egy kőhöz, a profik azonban hónapokig is képesek lesznek életben maradni a vadonban. Már a legkönnyebb nehézségi fokozaton is meg fogunk izzadni, ha pedig az Interloper szintet választjuk, mindennap egyre keményebb lesz a tél. Survival módban jóval kevesebb a rendelkezésünkre álló nyersanyag, így nehezebb felvenni a harcot az elemekkel. Aki beéri ennyivel, és szeret óvatosan játszani, az visszavehet a kanadai fauna agresszivitásából, aminek köszönhetően a farkasok csak akkor kezdenek ki velünk, ha megcibáljuk a bajszukat. A kampány során ez nem így van, ott a szokásosnál is vadabbak a bestiák, ráadásul rendszeresen épp az utunkban bukkannak fel, és a világ minden kincséért sem tágítanak onnan. Értem, hogy ezzel szerették volna fenntartani a feszültséget, de amikor csak úgy tudtam továbbhaladni, hogy Herkules módjára ölre mentem a szörnyeteggel, mert az két napig nem tágított az ajtóm elől (és a birkózás közben természetesen szétszakadt az összes ruhám, és durva sérüléseket is összeszedtem), az elég frusztráló élmény volt. Ha valaki igazi túlélőélményre vágyik, az a kampány után mindenképp ugorjon fejest a Survivalbe, mert a virtuális kanadai vadon itt villantja meg igazán a foga fehérjét.
Bár látszik az igyekezet, és kezdőként kifejezetten élveztem a tutorialként szolgáló kampányt, ez egyelőre tényleg csak ennyi: egy narratív keretbe öntött oktatómód. Ad ugyan valamilyen értelmet a "menj ide-oda" típusú küldetéseknek, de meg tudom érteni azokat, akik elégedetlenek a végeredménnyel, mert az elmúlt három évben már rongyosra játszották a The Long Darkot, csukott szemmel, gyufa nélkül is tudnak tüzet gyújtani, és a megváltást várták a hivatalos megjelenéstől. Ha viszont valaki egy izgalmas túlélőjátékot keres, és már herótja van a zombiktól, akkor abszolút jó helyen jár.
