Bár a netes megnyilvánulások alapján a felületes szemlélőnek néha úgy tűnhet, a Zelda-rajongók azért nem olyanok, mint a fociultrák. Nem teljesen! Csak ennek köszönhető, hogy nincsenek tele a hírek, a helyi rendőrkapitányságok vagy épp a Péterfy Kórház balesetije a Breath of the Wild, az Ocarina of Time vagy a Twilight Princess heves szóváltásokba keveredett rajongóival - ha pedig most felhorkantál, hogy na, ez a barom, hogy hagyhatta ki épp a te kedvenced játékodat az iménti felsorolásból, akkor szállj magadba, mert pontosan erről beszélek.
Legyünk már ennél nagyvonalúbbak, tiszteljük kicsit jobban egymás véleményét, hiszen ezek mind-mind szubjektív szempontok. Hadd legyen mindenki szívének az a játék a legkedvesebb, amelyik a legtöbb élményt, örömöt szerezte neki: higgyétek el, sokkal fontosabb ez, mint a meddő, kicsinyes vita arról, hogy tényleg a Breath of the Wild-e a legjobb Zelda-játék - annak ellenére, hogy igen. <vihogva elszalad>
A Nintendo Wii-re 2011-ben megjelent Skyward Sword, mely kronológia tekintetében a Zelda-mítosz kezdetét meséli el, különösen megosztotta a közösséget, annak ellenére, hogy megérdemelten lett hatalmas kritikai- és közönségsiker. Bármennyire is innovatív volt ugyanis a Wii Remote Plus és a Nunchuck mozgásérzékelője (avagy: a hadonászás) köré építeni a harcrendszert, sokan nem tudtak, vagy egyszerűen nem akartak megbarátkozni vele. De a Switch-re nemrégiben megjelent Skyward Sword HD kiadás azért is izgalmas, mert bár a játék ugyanúgy Hidemaro Fujibayashi (avagy Fudzsibajasi Hidemaro) nevéhez kötődik, mint legutóbb az elsöprő sikert aratott Breath of the Wild, több szempontból is annak ellenpontjának tekinthető. Nagyon kíváncsi lennék, hogy az a tömeg, akiknek az volt az első Zelda-játéka (és most mindenki mással együtt lélegzet-visszafojtva várja a folytatást), hogyan fogja feldolgozni ezt a traumát.
Nyilván nem mindegy, hogy egy eredetileg tíz évvel ezelőtt, más technológiai lehetőségek közepette megszületett játékról van szó, a Skyward Sword ugyanis sokkal kötöttebb, zártabb, mint a Breath of the Wild. Nem adja meg a hatalmas, szabadon bejárható és felfedezhető világ illúzióját, hiszen lényegében aprólékosan megszerkesztett pályák sorozatán haladunk végig - cserébe azonban feszesebb és töményebb a játékélmény, üresjárat nemigen van.
TriForce RTX 3090
Mint általában a felújított változatok, a Skyward Sword HD is nagyobb felbontású textúrákat kapott, illetve másodpercenként 60 képkockával igyekszik nem a látóidegeinkre menni. Szerencsére a sorozat máig meghatározó, kedvesen elnagyolt, meseszerű grafikájának köszönhetően szépen öregedett az elmúlt tíz évben. (És amikor legutóbb a tükörképemmel beszélgettem, ő is megerősített ebben.) Nem vártunk és nem is kaptunk nagy meglepetést, sokkal izgalmasabb azonban az irányítás kérdése, amit szerencsére ügyesen frissített fel a játék. A Skyward Sword egyik legnagyobb újítása volt, hogy gyakorlatilag a harcot is a játék egyik fontos puzzle-elemévé tette, mely során nem mindegy, hogy hova és hogyan támadunk, és mivel a hatékony összecsapásokhoz félelmetes Wii Remote-forgatóvá kellett válnunk, a kaszabolás még a játék későbbi fázisában sem vált üres rutinná.
Hado-nász az avaron
Ha valaki lecsusszantható Joy-Conok nélküli Switch Lite-tal rendelkezik (amit mondjuk nem egészen értek), netán Pro Controllerrel (amit viszont igen), az már alapértelmezetten az új megoldással találkozik: balra összpontosul a mozgás, a pajzs, az íj, jobbra pedig a kardozás, a jobb thumbot például önmagában lefoglalják a különféle irányú suhintások-szúrások. Ez nyilván egészen más, mint amit a 3D akciójátékok szabad kamerakezelésével megszoktunk és nem fogok hazudni, szokni kell, de azért bele lehet rázódni és érdemes is. Aki a mozgás-alapú irányítást választja, nagyjából azt az élményt kapja, mint amit a játék Wii-n is nyújtott és a lecsatolt Joy-Connal suhogtathat kedvére. Én rettentően élveztem (még jobban is, mint annak idején Wii-n), de egyediségéből fakadó módon érthető, ha nem mindenki fogja maradéktalanul a szívébe zárni. Hogy ki melyik megoldást választja, egyéni ízlés dolga, mindkettőnek megvannak a maga előnyei. A levegőben kaszabolni nyilván poén, de melósabb is, kritikusabb pillanatokban pedig nagy könnyítés lehet, ha nem a levegőben kell szúrni, hanem a jobb thumbot megnyomva.
Semper Fi!
Fel lehetne még róni a játéknak a több helyen idejétmúlt a pályadizájnt, csak éppen teljesen felesleges: egyrészt azért, mert még az eredeti változattal kapcsolatban fanyalgók is elismerték, hogy Skyward Sword dungeon-jei a sorozat legjobbjai közé tartoznak, másrészt épp ezek a kedvesen régimódi elemek járulnak hozzá leginkább a nagyszerű Zelda-nosztalgiához, (természetesen a nagyszerű háttérzene mellett, mely ma is ugyanolyan gyönyörű, mint annak idején).
Ha ehhez hozzávesszük még a játékmenet idegesítő apróságait adresszáló apró finomhangolásokat, mint az automatikus mentés vagy a rengeteg felugró, léptetős párbeszédablak számának csökkentése, illetve azt a nem elhanyagolható tényt, hogy sikerült semmit sem elrontani (nem viccelek), akkor úgy tűnik, jó üzletet csinálunk, ha beruházunk a Skyward Sword HD-re. Tény, hogy a Nintendo lehetett volna kicsit nagylelkűbb is az árképzéssel, úgyhogy aki Wii-n már végigjátszotta, annak nem lesz élete befektetése, de ha valakinek kimaradt az eredeti, szereti a Zelda-játékok világát, nyitott az egyedi megoldásokra vagy kínjában már a Minecraftban építene magának Breath of the Wildot, annak bátran ajánlható.
