Egy pár hónappal ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy én írhattam a The Last of Us tesztet a GameStar aktuális számába, majd a méltán híres GSO-ra is. Később csináltunk GameStart végigjátszást, illetve még további két alkalommal fejthettem ki a véleményemet a Naughty Dog zseniális játékáról. Ez még gombócból is sok, viszont az a helyzet, hogy minden pillanatát imádtam, mert ott lehettem egy játéktörténeti mérföldkőnél, ami minden játékújságíró álma.
Sokáig lehetne ecsetelni - amit meg is tettünk -, hogy Joel és Ellie története miért írta be magát a videojátékok nagykönyvébe, de ez a cikk most nem erről szól. Ez a pár GSO-ra vetett félmondat arról számol be, hogy miért utálom a The Last of Us-t. Egy kevéssé ismert (kevéssé ismert, mert most találtam ki) betegségre hívja fel a kedves olvasó figyelmét, amit csak úgy emlegetünk: a The Last of Us-szindróma (hasznosan töltöttük el a hétvégét, hogy ezt a nevet kitaláljuk). Ha játszottál a játékkal vagy végignézted a The Last of Us végigjátszásunkat, akkor már nálad is jelentkezhettek a tünetek, bár ez az - egyelőre gyógyíthatatlan - kór leginkább újságírókra veszélyes. A korai tünetek akkor jelentkeznek, amikor a Naughty Dog kalandja után egy másik játékba kezdesz.
Bennem a Splinter Cell: Blacklist tesztelése közben fogalmazódott meg először a gondolat, hogy valami nincs rendben. No, nem a játékkal, a Blacklist tesztet a GameStar augusztusi számában és persze itt online is olvashatjátok majd, addig sajnos a titoktartási szerződés láncos kutyájaként nem mondhatok róla egyelőre többet. A lényeg, hogy egy játékújságíró szemét nem homályosíthatja el semmi, nem hasonlítgathat össze távolba révedve nem egy ligában játszó játékokat; mindkét szem a labdán, csak objektívan és észérvekkel - legalábbis elméletben.
Az idősebb (ők biztosan a tapasztaltabb szót preferálnák) kollégák már átélhették ezt a Diablo II-vel, a World of Warcrafttal és még számos meghatározó játékkal, amik rengeteg „de miért nem úgy, ahogy", illetve „bezzeg a..." kezdetű, ésszerűnek tűnő érvelésnek biztosítottak jól termő táptalajt. Ami a maga nemében egyszerűen zseniális, attól nagyon nehéz elvonatkoztatni, még ha az ember tudja is, hogy igazából semmi köze a két dolognak egymáshoz, és hogy ez a legkevésbé sem újságíróhoz méltó magatartás.
A The Last of Us az elmúlt pár hétben 3-4 játékélményt igyekezett teljesen egészében tönkretenni, pusztán az egyes játékelemek közötti kontraszttal. A teszt óta minden karakter papírvékonynak, vagy egyenesen idegesítően egyszerűnek tűnik Joelhez képest, a dialógokat, úgy éreztem, a legeslegutolsó (utáni) pornó is begyalázza, a környezet pedig gyakran a Minecraft puritán egyszerűségével vetekedett. Utállak, The Last of Us.
A kórt csak és kizárólag az idő és a vasakarat gyógyíthatja meg, de nem hiszem, hogy az áldozatok valaha is újra élvezhetik a tünetmentes élet gondtalanságát. A The Last of Us olyan magasra tette a lécet, amit majd talán a Beyond: Two Souls kísérel egyáltalán megugrani, de már most tudom, hogy nagyon nehéz lesz tiszta lappal kezdenie. Utállak, The Last of Us.
Az objektív újságírószemre köpött fertőzött nyál csak egy dolog. A játéknak vége lett. Ez is az eredendő bűn kategóriájába sorolandó, amit nemhogy a keresztség, de még maga a Jordán folyó sem lenne képes lemosni, hiszen az utazás véget ért, a játék véget ért, de a történet nem! Imádok és utálok szavak nélkül tátogva, görcsösen egy kontrollert szorítva végezni egy játékkal, ami nem mondta meg, hogy hogyan is érezzek a végén és ezért imádlak és utállak, The Last of Us.
Emlékeztek, hogy milyen magasan volt az a sziklaszirt, ahol az öreg majom felmutatta a kis oroszlánt a rajzfilmben? (bocs, nem szeretem a Kings of Leont) Na, onnan teszek a néhol vacakoló mesterséges intelligenciára és a beakadó textúrákra, mert a The Last of Us-szal nem ez volt a baj. Ezek a játéktechnikai apróságok pár nappal később már a számítógéped szellőzőrendszerébe ragadt porszemen élősködő torz atka jelentőségével bírnak, viszont maga az élmény hosszú-hosszú időre felrakja rád a játékértékelési szopóálarcot.
Utállak, The Last of Us. Utállak, mert szeretlek.
(Megjegyzés: a cikkben leírtak az újságíró, daev szubjektív nézeteit tükrözik, nem az egész szerkesztőség véleményét.)
