Egy regényt többféleképpen át lehet ültetni videojáték formátumba, kezdve a minél inkább szöveghű, mondhatni, szolgai adaptációval, de a feldolgozás akár olyan irányba is elmehet, hogy végül az eredeti mű szerzője sem ismerne rá, köszönhetően egyes cselekményszálak és karakterek, vagy akár a teljes mondanivaló újragondolásának, ami sajnos gyakorta kéz a kézben jár a totális félreértelmezéssel. Az utóbbi megoldás az, amit a rajongók gyomra jellemzően nehezen vesz be, és finoman szólva is kétséges, hogy egyáltalán alkalmas-e az így létrejött mű új közönség megszólítására, miután a régit sikeresen magára haragította. A skála két végpontja között azonban szerencsére elég tág a mozgástér, és ezt használták ki ügyesen a The Invincible alkotói is.
A CD Projekt RED és a Techland veteránjaiból összeállt Starward Industries a híres lengyel sci-fi író, Stanisław Lem 1964-es klasszikusát, A Legyőzhetetlent választotta bemutatkozó játéka alapjául. Mivel nem Star Wars-szerű űroperáról van szó, hanem tényleges tudományos ismeretekből építkező, izgalmas és elgondolkodtató teóriákat boncolgató regényről, ezért logikus döntés volt a fejlesztők részéről, hogy a forrásműhöz hasonlóan az adaptációban se az akció domináljon. Inkább a narratívára és a felfedezés élményére összpontosítottak, ami egy komótos tempójú sétaszimulátorban öltött testet, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Eszmélések
Noha a regényben történtek kiterjesztéseként is értelmezhető, gond nélkül megáll a saját lábán is a The Invincible cselekménye, melynek központi karaktere egy vadonatúj, direkt a játék kedvéért megalkotott szereplő. Yasna egy kutatócsoport asztrobiológusaként köt ki a Regis III felszínén, de amikor átvesszük felette az irányítást, átmeneti amnéziával küzd. Idővel sikerül aztán kitölteni az emlékein tátongó hézagokat, és összerakni a képet. Így tudjuk meg, hogy miért nem a többiekkel együtt érkezett, akiket az első feladata megkeresni és visszajuttatni a bolygó körüli pályán keringő Szitakötőre, ahonnan végig tartja vele a kapcsolatot Novik, a küldetés vezetője.
Ami szimpla mentőakciónak indul, nem sokkal később jóval nagyobb léptékű történetté kerekedik, melynek során megkérdőjeleződik mindaz, amit eddig az evolúcióról, vagy magáról az életről gondoltunk, továbbá komolyan eltöprengünk azon, hogy hol is van az emberiség helye az univerzumban. A Starward írói még egy hidegháborús szálat is behoznak, ám ez sosem válik igazán hangsúlyossá, meghúzódik a háttérben extra kontextust kölcsönözve egyes eseményeknek. Ehelyett a reflektorfény a tudományos felfedezésekre, a felismerésből fakadó megvilágosodásra, az abból levont következtetésekre, és az utóbbiak által ösztönzött válaszokra vetül, amelyek többfélék lehetnek, mivel Yasnának nem muszáj mindenben egyetértenie a küldetésirányítóval. Még ha sokszor úgy is tűnik, hogy az észszerűség hangját képviselő Noviknak igaza van, utólag többször is úgy éreztem, megbántam volna, ha nem a maga feje után megyek. Döntéseink ugyanis komoly következményekkel járnak, némelyik a végjátékra is kihat.
Csak ne olyan gyorsan!
Körülbelül 7-8 óra alatt lehet eljutni a fináléig, de aki tudja magáról, hogy türelmetlen, az jobban teszi, ha távol tartja magát a The Invincible-től, mivel Yasna garantáltan dobogós lenne a leglassúbb videojátékhősök versenyében. Többnyire ráérősen kocog, ha picit megsürgetjük, akkor valamivel gyorsabban szedi a lábát, de csak néhány méteren át, utána pedig még lassabban halad, mint korábban. Minden egyes mozdulatából süt a megfontoltság, nem hamarkodik el semmit akkor sem, ha épp egy szondából veszi ki a diafelvételeket, átvizsgálja a felszerelést, vagy az inkább haszontalan, mintsem hasznos térkép/napló hibridet lapozgatja. Cserébe viszont belső nézetből alaposan megcsodálhatjuk, milyen aprólékos munkát végzett a csapat az animációkkal. Akkor sem érezzük azt, hogy a hajunk lobog a szkafanderben, amikor Yasna volán mögé pattan, mert a játékban található rovereket nyilvánvalóan nem azzal a céllal alkották meg tervezőik, hogy sebességrekordokat döntögessenek az univerzum másik végén.
Idegen szépség
Akit az imént leírtak frusztrálnának, azt a The Invincible műfajából eredően limitált interakció sem tenné boldogabbá, és ezen érdemben az sem változtatna, hogy időnként látcsövet, jelérzékelőt és fémdetektort is használnia kellene a továbbjutáshoz. Pedig ha az ember túl tud lépni ezeken, akkor nemcsak a festő vásznára kívánkozó táj szépségében merülhetne el, hanem egy lassan építkező, ám egyre izgalmasabbá váló történetben, hajtva a kíváncsiságtól, hogy megismerje a Regis III titkait.
Nyilvánvalóan nem tripla A-s büdzséből készült, és ez látszik is a karaktermodellek kidolgozottságán, ám ennek dacára a Starward alkotása kimondottan szemrevaló játék, aminek piszok jól áll az 1950-es, 60-as évek sci-fijeinek esztétikáját magába olvasztó atompunk stílus. Egyszerre hat futurisztikusnak és imádnivalóan retrónak, hogy bár irdatlan távolságok áthidalására képes gigantikus űrrakétákat, hibernációs kamrákat, pusztító sugárfegyverrel felszerelt harci robotokat épített az emberiség, minden analóg, a szekrény méretű számítógépeken például mágnesszalagok pörögnek.
A The Invincible vizualitásánál csak a jól megírt és teljes átéléssel előadott párbeszédek erősebbek, nem véletlenül sorolták az alkotók a Firewatchot is az ihletforrásaik közé, hiszen a Yasna és Novik között zajló diskurzus alkotja az élmény gerincét. Azonban témaválasztása okán kizárt, hogy a sétaszimulátorok kedvelői közül mindenkinek elnyerje tetszését a Starward alkotása, de annak, aki nem érzi magától idegennek az igazi sci-fit, érdemes esélyt adnia a játéknak. Ha nem is feltétlenül most, 30 euróért, de egy későbbi leárazás alkalmával. Mondom ezt azért, mert a The Invincible valóban eléri, hogy aprónak és jelentéktelennek érezzük magunkat a végtelen világegyetemben, mint aki olyan helyre tévedt, ahol semmi keresnivalója, és szembesít bennünket azzal az igazsággal, hogy nem minden azért létezik, hogy az emberiség rátegye a kezét.
