Sok kritika érte a Telltale-t, amiért az általa sikerre vitt formulát nem tudta vagy nem akarta megújítani. Sőt, odáig jutott a csapat, hogy az időkorlátos feleletválasztás, valamint a QTE-k kivételével szinte minden egyebet kigyomlált játékaiból, ráadásul ezzel párhuzamosan az egyes epizódok időtartama előbb háromról két órára csökkent, majd még tovább erodálódott. Ezzel szemben viszont a hasonló struktúrájú The Council nem csupán a játékidő hosszát illetően hagyja szégyenben a szóban forgó zsánerben alkotó stúdiók legsikeresebbikét, hanem a játékdizájn tekintetében is.
A karakterfejlesztés lehetőségét és a különböző jártasságok használatát is keblére ölelő játékmenetnek köszönhetően az élmény egyrészt frissnek hat, másfelől pedig jelentősen megnöveli az újrajátszhatósági faktort. Sokszor ugyanis azon múlik, hogy sikerül-e megszereznünk egy-egy fontos információt, hogy Louis el tud-e olvasni egy ógörög szöveget, tisztában van-e a laudánum orvosi javallatra történő alkalmazásának módjával, naprakész-e a világpolitika kérdéseiben satöbbi. Mivel minden játékos Louis-ja más egy kicsit, és a helyszínek felfedezésére fordított energia is egyénenként változó, nem beszélve a narratíva kacskaringóiban óhatatlanul bekövetkező elágazások során meghozott döntések következményeiről, az általunk megtapasztalt történések is többfélék lehetnek. Igaz, az eltérések többségének jelentősége marginális, mivel az első epizód, vagyis a The Mad Ones végére két, jól elkülöníthető csapásirány rajzolódott ki.
Nem én voltam
Attól függően, hogy kinek a társaságában töltjük az éjszakát Lord Mortimer fényűző otthonában, virradatra akár egy gyilkosság gyanúsítottjává is válhatunk, tehát izgalmasan kezdődik a második felvonás. A modus operandi erős érzelmi felindulásra utal, az áldozat és az elkövető ismerhették egymást, ámde a nyomok nem egyértelműek, emiatt nem láttam értelmét, hogy bárkit is megvádoljak a bűncselekmény elkövetésével. A lehetőség persze adott. Sajnos a lendület csupán rövid ideig tart ki, hamar visszazökken minden a megszokott kerékvágásba, a cselekmény pedig ráérős tempóban csordogál, de úgy, mintha még legalább egy latin-amerikai szappanopera teljes évadára elegendő epizód lenne hátra, nem csupán háromszor három-négy órácska. Ennek okán alig kerülünk közelebb az egyik kulcsfontosságúnak ígérkező rejtély megfejtéséhez, amely hősünk rejtőzködő édesanyjával áll összefüggésben. Ellenben többet megtudhatunk titokzatos vendéglátónk meghívottjairól, és akár új oldalukról is megismerhetjük őket. Például az életben nem gondoltam volna, hogy az első pillanattól fogva ellenszenves forradalmár, Jaques Peru goromba viselkedése mögött némi emberséget is fel lehet fedezni.
Még nem unalmas a bújócska
A Hide and Seek az első felvonás által kitaposott ösvényen lépdel céltudatosan előre, egyszer sem térve le arról. De ezt nem is rónám fel hibának, csupán figyelmeztetésnek szánom, hogy akinek csalódást okozott a nyitány, ne számítson radikális tónus- vagy tempóváltásra. Kár is tagadnom, hogy engem megragadott a hangulata, és érdekfeszítőnek találom a választott történelmi korszakot is. A második etapra pedig már kialakult a rutinnak az a mértéke, amely ahhoz szükséges, hogy előrelátó módon menedzseljem Louis italkészletét (a löttyöknek hála visszapótoljuk effortpontjait, semlegesítjük a káros hatásokat, felfedjük vita közben a másik fél gyengeségeit, és alkalmanként ingyen használunk skilleket), valamint az elolvasásra kijelölt könyveket (skilleket tanítanak) célirányos karakterfejlesztési szándékommal összhangban válasszam ki. Leginkább a már kifogásolt egy helyben toporgás, az instabil frame rate, az egy kézen megszámolható új helyszínek, valamint bosszantó, ám ártalmatlan glitchek formájában tört borsot az orrom alá a játék.
