A közkeletű gonoszkodás szerint a világ legrövidebb könyveinek egyike „A német humor legkiválóbb példái”. Való igaz, a derék germánokról általában a precizitás, a katonás rend (na jó, még a jóféle serital) jut eszébe a világ népeinek, és nem a hasfalszaggató röhögés. Pedig sok német végez folyamatos aknamunkát azért, hogy bebizonyítsa a fenti tétel ellenkezőjét.
Angoltam én, dajcsta más
A játékok világában legutóbb a Daedalic-féle Deponia sorozat igyekezett (szerintem kifejezett sikerrel) bizonyítani a germán humor létjogosultságát, és ne felejtsük el a Nordic Games által elkövetett The Book of Unwritten Talest sem, amelyről sokan egyenesen azt állították, hogy a Monkey Island klasszikus részei óta nem született ilyen fárasztó szóviccekkel és őrült gegekkel telepakolt kalandjáték a piacon. Az első játék kissé hányatott sorsúnak bizonyult, mivel 2009-ben jött ki németül, az angol változat viszont csak két évvel később került az online boltok polcaira, és lássuk be, a világ legtöbb részén nem számít viccesnek a Landswirtschaftsausstellung és hasonló szavak használata, szóval mondhatjuk, hogy nemzetközileg lassan indult be a szekér. Szerencsére az első rész, valamint a kiegészítőként 2011-ben kijött Critter Chronicles után most egyszerre válik elérhetővé a több epizódból összeálló teljes második rész angolul is.
Aki esetleg kihagyta az eddigi epizódokat, nem kap kevesebbet vagy érthetetlenebbet, ha rögtön a második résszel kezd, a sztori az előzményektől függetlenül is megállja a helyét, egy teljesen új bonyodalom megoldásában (vagy épp tovább bonyolításában) segédkezhetünk hőseinkkel.
Az édibédi cukimukik támadása
Történt ugyanis, hogy az egyébként is elég tündibündire és debilre vett fantáziavilágon belül az emberek fővárosában egy furcsa járvány ütötte fel a fejét. Legfőbb ismérve, hogy még a legvadabb, legveszélyesebb kreatúrákat is aranyböngyörke, rózsaszín, cukimókus bigyókákká változtatja. Komolyan nem tudom szebben leírni, pontosan ez történik, és pontosan így. No és hát egy ilyet mindenképp meg kell állítani, mert az nem menő, hogy egy félelmetes hippogriffből egy pici pink malacka váljon angyalszárnyakkal, egy kis fotellel a hátán, amiről egy apró, szivárványszínű zászló lóg. Ugye, milyen szörnyű?
A furcsaságot csak Alistair főmágus tudná megállítani, akit viszont orvul meggyilkoltak, és az előző részekből ismert varázslótanonc, Wilbur a fő gyanúsított. Ezért újra összeáll a csapat: Ivo, az elf hercegnő, Nate, a szájhős, valamint Critter, a szőrös, rózsaszín miniszörny, hogy kiderítsék, mi folyik a háttérben. Igen, a sztori egész idáig eléggé nudli, de lássuk be, hasonlóan indult annak idején a Discworld, a Monkey Island vagy a Simon the Sorcerer is. Az ilyen point’n’vicc jellegű játékoknál a történet csak körítés ahhoz, hogy egy jó ideig (jelen esetben nagyjából húsz órán át) lököttebbnél lököttebb dolgok történjenek, miközben a világ legborzalmasabb szóviccei és képi gegjei bombázzák az agyunkat. Nem is értem, miért pont nekem adta ezt a tesztet a mi drága Chavánk. Chavarog a fejemben néhány gondolat, de nem is tudom… mindegy, ugorjunk.
Mindenki megkapja a magáét
Az a jó ebben a játékban, hogy egy pillanatig sem veszi magát komolyan. Nem elég, hogy néha a legőrültebb megoldás számít a legmegfelelőbbnek, és olykor Monty Python-jeleneteket megszégyenítő hirtelenséggel történik valami egyáltalán nem odaillő az adott helyzetben, de a készítők alaposan odaszurkálnak a játékok világának. A belső nézetes box-szimulátoroktól a Minecraftig egy csomóan kapnak jól elhelyezett balegyenest, ráadásul nem tolakodó poénok, hanem apró gegek és easter eggek formájában, már csak ezek miatt is érdemes minden lehetőséget végigpróbálgatni.
Az átlagos fantasyvilág kliséinek is megadják rendesen, az elf-ork-satöbbi begyöpösödött alakjain folyamatosan csavarnak ezt-azt. A kedvencem az elf hercegnő kertjében tevékenykedő kertész, aki egy ent. De mivel egy életre kelt bonsai fáról beszélünk, ez a mini-ent egy cserépben lakik, és alig húsz centi. Azon a jeleneten is jól szórakoztam, amikor aktuális főhősünk egy vörös sárkányfejtrófeáról elmélkedik. „Emlékszem, milyen nagy dolog volt, amikor negyven hős küzdötte végig magát egy szörnyektől hemzsegő területen, hogy levágja ezt a fejet, aztán visszavigye valami kastélyba. Csak az volt furcsa, hogy aztán jött megint negyven ugyanazzal a fejjel. Aztán megint negyven…” Ugye megvan a WoW-utalás?
A zeneszerző: Három Dés László
A játék grafikájában nem érdemes nagyon újszerűt keresni, a kalandjátékok legtöbbjénél az elmúlt tízen egynéhány évben alkalmazott „3D-elemek mozognak a szépre festett 2D-háttér előtt” megoldást láthatjuk itt is, viszont ennél a műfajnál nincs is szükség másra. Ráadásul a hátterek és a karakterek is kiválóan kidolgozottak, és szinte minden objektum „lekattintható” legalább egy rövid komment vagy animáció erejéig. A kalandozás lényege persze itt is különféle puzzle-ök megoldása, melyek nehézsége változó, de egyik sem okoz hajkitépős elakadást.
Az irányítás pedig gyermekien egyszerű, bár azt eleve csókoltatom, aki 2015-ben még képes lenne túlbonyolítani egy pojntendklikk vezérlést. Az egérkurzoron folyamatosan látjuk, mit tehetünk az alatta figyelő tárggyal, a bal kattintás a lehetőségektől függően „néz” vagy „használ”, míg a jobb katt segítségével a hátizsákban lévő tárgyat használhatjuk valami máson. Azoknak, akik nem szeretnek minden egyes pixelt végigkutakodni a képernyőkön, külön jó hír, hogy a space lenyomásával előbukkan az adott helyszínen nézhető vagy használható objektumok teljes tárháza.
Mindenképpen pozitív az összkép. Egyrészt ott a nosztalgiahangulat, ha valakinek hiányoznak a húsz évvel ezelőtti legendás kalandjátékok. Aztán ott az agyahagyott humor, és a sok-sok apró kikacsintás. Az egyetlen rizikó csupán az, hogy ahogy az abszurd humort és a szóvicceket sem értékeli mindenki, a BoUT2 is „sok” lehet egyeseknek.
