Alig néhány év alatt az egyik legkedveltebb kiadóvá nőtte ki magát (nem is alaptalanul) az Annapurna Interactive, többek közt azért, mert úgy gyűlnek köré a fura játékok, mint éneklő Disney-hercegnőre az erdei ökoszisztéma. Ilyen a The Galvatrons nevű ausztrál rockbanda egykori énekes-gitárosa, Johnny Galvatron által alapított Beethoven & Dinosaur stúdió első játéka is (a nevek feldolgozására hagyok egy kis időt), ahogy azt az első pillanattól kezdve, de legalábbis a 2017-es E3 Microsoft-konferenciájának (számomra) csúcspontját jelentő trailer óta biztosra vehettük.
Hogy az extravagáns Annapurna-portfóliójukba tökéletesen passzol, az világos volt, de hogy pontosan mi is lesz ez és mikor, az már kevésbé. Hogy mi is lett, azt még mindig nem teljesen tudom, bár végigjátszottam csodás 5-6 óra alatt - de legalább az fix, hogy több csúszás után végre megjelent. Legalábbis Xboxra, PC-re és iOS-re, sőt, rögtön bekerült az Xbox Game Passba is.
Üdvözöllek a dühös zene barlangjában!
Amikor először láttam a The Artful Escape trailerét (az imént említett 2017-est), olyannyira lenyűgözött a hangulata és a képi világa, hogy kénytelen voltam többször is megnézni. Ilyet egyébként sosem csinálok, mert még a játéksajtóban eltöltött sok-sok év fegyveres szolgálat után is túl könnyen lelkesedek, úgyhogy fel voltam készülve a csalódásra. Ehhez képest az történt, amire nem számítottam, a játék az első perctől az utolsóig hozta azt, amit a trailerben megvillantott. Kezdve a kézenfekvővel: a The Artful Escape a leggyönyörűbb, legegyedibb látványvilágú indie-játék, amit valaha láttam.
Utólag már különösen érdekes megnézni a játék egyik korai trailerét és rögtön érzékelhető, hogy milyen csodát tett az eredetileg 2D platformerrel, hogy 2,5D-re váltott, illetve az, ahogy ezt az extra tér- és mélységérzetet lenyűgöző megvilágításokkal, valamint a fényeket gyönyörűen tükröző és megcsillantó textúrákkal hogyan tette még hangsúlyosabbá. Önmagában ez persze mit sem érne, de egészében elképesztően hatásos, főképp a játék egy bizonyos pontjától kezdve, amikor hősünk elhagyja szülőföldjét, sőt Földjét, hogy kozmikus léptékben váljon a legnagyobb gitáristenné.
A világ második legjobb gitárosa?
És hogy ki ő? Nos, a The Artful Escape hőse minden idők legnagyszerűbb folk/country zenésze, az utánozhatatlan Johnson Vendetti, akinél szebben még soha, senki sem énekelte meg az amerikai vidéki élet ezer szépségét, és az egyszerű, de jóravaló, derék emberek hétköznapjainak hol küzdelmes, hol gyönyörűséges pillanatait... már amennyiben Johnson Vendetti szülővárosa, a coloradói Calypso derék polgárait kérdezzük, netán azt a sok-sok rajongót, akik a zenész halála után is minden évben összesereglenek az egész országból, hogy kisebb fesztivál kertében ünnepeljék meg születésnapját.
Ők valószínűleg nem értenék, hogy a játék címe eredetileg "The Artful Escape of Francis Vendetti" volt, hiszen miért is készítene bárki videojátékot az ifjú Francisről, aki ugyan jóravaló gyerek és kétségtelenül ügyes gitáros, de nyilvánvalóan nem nőhet fel néhai nagybátyja zenei nagyságához. Ezt talán maga Francis maga sem vitatná, amilyen szelíd lélek, és ugyan nyomasztja, hogy megboldogult nagybátyja árnyékában él, lelkiismeretesen készül első fellépésére. A nagyobb gond inkább az, hogy a Colorado-fennsík vad szépsége ide, a zord bányászélet viszontagságai oda, mégsem igazán érzi magáénak ezt az egész country életérzést - voltaképp még szerencse is, hogy nagybátyja dalain kívül amúgy sem várnak tőle mást. A koncert előestéjén azonban egy olyan váratlan látogató érkezik hozzá, aki egyrészt meglepő módon igazolja a '60-as évek legszörnyűbb sci-fi filmjeinek űrlény-ábrázolásait, másrészt egy hasonlóan retró űrruha és egy világító hologram-gitár átadása után minden értelemben véve kozmikus pályára küldi Francist.
Nem kezdem el boncolgatni, hogy az egyébként nagyon egyszerű történetben milyen mélységek és üzenetek vannak, pedig lehetne. Különben is, sokkal inkább az élmény itt a fontos, mint a lelkünkre kötött, jól szájba rágott üzenet, ez pedig az egyik legfontosabb értéke a The Artful Escape-nek. Nyilván nem véletlen, hogy egy ex-rocksztár fejéből pattant ki az egész: Johnny Galvatron (aki érthetetlen módon ragaszkodik ehhez a névhez, és senkinek sem árulja el az eredetit) belekóstolt a sikerekbe, majd a zeneipar árnyoldalait megismerve csalódott és továbblépett - ennek ellenére egy olyan játékot csinált, ami azt az érzést fogja meg, ahogy kamaszként képzelte a zsúfolásig telt, tomboló stadionnak virgázó gitáristenség élményét. És tolt még rá egy keveset, visszafogottan.
AZ X-ET NYOMVA. KELL. TARTANI.
Ezért olyan a játék, mint a trailer volt, mert az egész egy nagy élménylöket, egy menet a hullámvasúton. Persze, vannak jópofa párbeszédek, de tétjük nincs (csak még szürreálisabbá tehetjük az amúgy sem hétköznapi beszélgetéseket), és inkább csak pihenőként funkcionálnak a darálások között. Persze platform elemek is vannak, mert balról jobbra szaladunk és van benne dupla ugrás... de a lényeg igazából csak az, hogy az X-et nyomva kell tartani, mert azzal szólózunk. Mint a Guitar Hero, csak egy gombbal, amit még véletlenül sem lehet elrontani - a játék adott pontjain a megmérettetések is csak annyit jelentenek, hogy vissza kell ismételnünk felvillanó gombokat, de hogy milyen ütemben, még az is rajtunk múlik.
Nincs más dolgunk, mint menni-menni, nyomni az X-et, néha ugrani egyet, de azt is inkább csak a színpadi jelenlét miatt, mert az egész gyakorlatilag egy végtelen gitárszóló a '70-es évek elborult prog-rock lemezborítóinak kötelező retró sci-fi hátterei előtt. Kihívás az nincs benne, de ez is hozzátartozik az élményhez, hiszen David Gilmour sem nyúl mellé soha, nyilván neki az csak annyi, mint nekünk nyomni az X-et... Aztán ki tudja, de ne is gondoljunk bele nagyon, kamaszkorunkban, fejhallgatóval, háton fekve még így képzeltük, és hát nem volt az úgy olyan rossz.
