Emlékszel arra a letaglózó érzésre, amikor egy játék befejezése után percekig csak meredsz magad elé, mintha kiszakítottak volna belőled egy darabot? A That Dragon, Cancer stáblistájának lepörgése alatt ez az érzés a négyzetre emelkedik, mégis jellemépítő élményként éljük meg. Olyasfélének, amely érzelmi gyomrosaival egy kicsit átad abból, hogy milyen, szavakkal le nem írható folyamatok zajlottak le Ryan Green fejlesztőben és családjában, miközben kisfiukkal, Joellel egy olyan főellenséggel küzdöttek négy kínzó éven át, amellyel szemben nincs második esély, nem létezik gyógyír, csakis a remény az egyetlen, kétélű fegyver. A That Dragon, Cancer ezt a szélmalomharcot hivatott bemutatni, emléket állítva a kis hősnek.
Valahol most is félnek. Hangosak a sóhajok
Joel ennivaló kissrác lehetett. Csilingelő kacaja mintha aranyba öltöztetné környezetét, a világra történő rácsodálkozása feléleszti bennünk az életvágyat. Első alkalommal egy tó előtt térdelve találkozunk vele, ahogy egy vadkacsát etet kenyérgalacsinokkal, és nevetve fogadja, ha a szárnyas behabzsolja a felkínált falatokat. Játékosként hol a cipódarabokat szürcsölő tollas képében gördítjük tovább a narratíva vezérelte játékmenetet, hol a muníciót adjuk Joelnek, de az minden interaktív részletben közös, hogy csak az egeret vagy egy-egy gombot használunk, a többi gördülékenyen megy. Szülei a háttérben mosolyogva diskurálnak arról testvéreivel, hogy a fiúcska miért különleges, a gyermekszáj pedig nemcsak őszinte, de sokszor fenomenális válaszokat ad azokra a kimondatlan kérdésekre is, amelyek valószínűleg minden anya és apa fejében megfordultak már többször is, pláne azokéban, akik beteg gyermek(ek)ről gondoskodnak.
Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek a tegnapok
A boldog pillanatokat azonban a környezet felfedezésével és az időben történő előrehaladással egyre többször váltják fel a rossz érzéssel átitatott momentumok, a játszótéri felhőtlen móka végén szívbemarkoló módon indulunk el azon a lejtőn lefelé vezető úton, amely - bár egyre több könnyes pillanatot tartogat - megmutatja, hogy milyen az, amikor a legnagyobb vihar közepette kikandikál a napfény az esőfelhők mögül. Joel és szüleinek megpróbáltatásait metaforák által élhetjük át: a kórházi vizsgálatokat autóversenyként, a végzetes kórral való küzdelmet ügyességi játékként, míg a szörnyű hír közlését először az időben ugrálással tapasztaljuk meg. Erről és a folytatásról bűn lenne többet beszélni, mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia a melankolikus történéseket, hiszen ebben rejlik a That Dragon, Cancer igazi ereje.
Mit mondjak én, míg kezem elér?
Ryan Green és csapata - ha lehet ilyet mondani anélkül, hogy lábbal tipornánk a játék elkészültének apropóját - közel tökéletes munkát végeztek. Már az is csodálatosnak nevezhető, hogy elég bátrak és nyitottak voltak ahhoz, hogy tragédiájukat megosszák a világgal, hogy lelki mankót nyújtsanak a hasonló cipőben járó családoknak, és betekintést engedjenek életük egy fájdalmas szakaszába a kívülállóknak. Az is legalább annyira lenyűgöző, hogy az érzelmekkel átitatott, kétórás történetet gyönyörű és letisztult művészeti formaként ismertetik meg velünk, a bensőnkig hatoló dallamokkal, a különböző felületeken megjelenő szövegekkel és emlékezetes beállításokkal karöltve.
Való igaz, a That Dragon, Cancer egyes részleteire ráfért volna még a csiszolás (például a minijátékokra és az irányításra), de az eredmény mégis semmihez sem fogható, egyedi mű lett, amelynek üzenetét és megvalósítási módját amíg élünk, nem feledjük el; akárcsak a Green-család a kis Joelt.
