Csak egy újabb Tetris? - kérdezhetik sokan némi lenézéssel. És tulajdonképpen igazuk is van. Nagyjából ugyanúgy, ahogy a Mona Lisa is csak vászon és festék, és a penicillin is csak egy a megannyi molekula közül.
Oké, a Tetris Effect nem fog milliószám életeket menteni, de azért egy múzeumban bátran ki merném állítani. Merthogy egy 34 éves játékot úgy újítottak fel ezzel a verzióval, ahogy az korábban még senkinek sem sikerült: nem hozott radikális átalakításokat, mégis teljesen új szintre emelte az élményt.
Tetris szindróma
Ez persze várható volt, hiszen a játék első számú dizájnere az a Mizugucsi Tecuja, aki megálmodta a Rezt és a Luminest is, amelyeket a látvány és a zene, illetve mindezek beépítése a játékmenetbe tett igazi klasszikussá. A Tetris Effect hasonlóan működik: a réges-régi szikár orosz játékot neonba öltöztette, elektrózenébe bugyolálta, majd telerakta új ötletekkel - és a játékost úgy megragadja ez az új kombináció, mint ahogy talán még sosem.
Már az első pillanattól kezdve, jóval az első tetromino megpörgetése előtt meghódítja és beszippantja az imént említett játékok rajongóit, mivel ugyanaz az csodálatos audiovizualitás, pont az az eszelős energia árad belőle, mint azokból is. A Journey, a játék "kampánymódja" pedig a szkeptikusokat is meggyőzi, ez ugyanis bebizonyítja, hogy a Tetris is lehet új és friss. Lényegében a Lumines megoldása keveredik itt a Tetrisek mindenki által ismert játékmenetével: minden pálya egyedi grafikát és zenét hoz, ritmusuk és sebességük eltérő, és bár a legtöbbször 36 sor eltüntetése a feladat, még ez is változik néha. Egyesek konkrét helyszínekre visznek, mások álomtöredékekre emlékeztetnek; vannak lassú, relaxáló szintek, és van, ahol szinte támadás alatt álló prédának érezzük magunkat. Néhol mozdulataink (a fentről potyogó tetrominók pörgetése, mozgatása, elhelyezése is hangot ad) egy jazzimprovizációt építenek, máskor egy kántálásra támaszkodó, rituális jellegű dallamba ágyazódnak be, vagy valami elektróhimnuszt kreálnak. A dalok önmagukban talán nem feltétlenül tetszenének, de a Tetris Effect kontextusában tökéletesen működnek.
A Journey számtalan pályát kínál fel, és bár ezek közt vannak igen gyorsak és nehezek is, a Zóna használata sokat segít. Ez egy új funkció, amely lelassítja a játékot, így alaposan megkönnyíti a kezdők dolgát. A veteránok számára azonban van még egy hatása: addig, amíg a zónában vagyunk, és aktív ez a power-up, az eltüntetett sorok nem szívódnak fel, hanem gyűlnek a képernyő alján - így aztán nemcsak négy sort lehet legfeljebb eltörölni egyszerre, hanem ennek sokszorosát, akár húszat is.
Ez az extra csak a Journey-módban érhető el, a többi variációban mindössze az a megszokott segítség használható, hogy egy elemet elmenthetünk későbbre. Itt a játékmódok igen változatosak: némelyikben egy teleszemetelt pályát kell lebontani, vagy óriási tetrominóval manőverezni, másokban a kombókat méri a játék, netán fejtörőket kell megoldani fix elemekkel - és persze van, amelyik a végtelenségig enged maratonozni minket egyre tempósabban.
Nyakig a szinesztéziában
VR-ban pedig a hatás meghatványozódik. Ezt az élményt lehetetlen szavakkal körülírni - hiába a nehéz PSVR headset és a riválisokhoz képest alacsony felbontás, a Tetris Effect beszippant, és olyan érzelmeket vált ki, amit nem várnánk egy játéktól, és főleg nem egy ilyen jellegűtől. Tévén játszva is egy nagyszerű verziója a Tetriseknek - VR-ban viszont korszakos élmény. Ugyanúgy sokkal többé válik, mint a Rez Infinite vagy a Thumper - és e két játék mellett harmadik azon a listán, amely a tökéletes VR-játékokat sorolja. Igen, "csak" egy újabb Tetris, és egyben az év egyik legjobb játéka.
