Nehéz a Tekken-rajongók sorsa, mivel valahogy mindig ki kell böjtölniük azt az időt, amíg a játéktermi masinákról végre az otthoni gépekre is átvándorol a legújabb epizód. Több mint két év után a Tekken 7 is eljutott idáig. 3D-s verekedős játékokkal jelenleg finoman szólva sincs tele a padlás, úgyhogy a zsáner kedvelőinek nagyon jól jött a betevő. Kár, hogy platformtól függ, mennyire ízlik majd a falat.
Család
Legelső körben jó eséllyel mindenki a The Mishima Saga névre keresztelt sztorimódra fogja rávetni magát, sajnos azonban ennek végigpörgetése lesz a Tekken 7-tel töltött időnk legkínosabb része. Nem magával a történettel van baj, bár, ha te nem vagy a széria szakavatott ismerője, akkor nem árt egy gyorstalpaló arról, hogy ki kinek az apja, nagyapja, fia, féltestévre, esetleg fogadott gyermeke. A Tekken játékok hátterét eddig is a Mishima család tagjai köré építették fel, most pedig egészen odáig nyúlunk vissza az időben, hogy kiderül, Heihachi miért gondolta a gyereknevelés ideális módjának fia, Kazuya lehajítását egy meglehetősen halálos mélységű szakadékba. A család sötét titkára egy kívülálló személy, a hétköznapi riporter nyomozásának hála derül fény szépen lassan, ez pofás kis keretet ad az eseményeknek. A cselekmény persze a szokásos Tekken-sémára épül: a japánul, angolul és olaszul beszélő emberek tökéletesen megértik egymást, hőseink egyetlen ütéssel térítenek el akár rakétákat is, de pont ezt kedveljük a szériában. A gondok ott kezdődnek, amikor két átvezető között harcolni is kellene végre. Sőt, ha netán Xbox One-on vágunk bele a Mishima család regéjébe, akkor már ezeknél a videóknál is felszalad a szemöldökünk, ugyanis ezen a platformon borzasztóan szaggatnak a videók, általában még a meccsek előtt berobbanó feliratok sem ússzák meg akadás nélkül.
A kampány összecsapásai végtelenül unalmasak. Sokszor ugyanazt az egy ellenfelet kell levernünk egyetlen élettel többször is; itt lényegében katonák rohamoznak meg minket folyamatosan. Értem, hogy Heihachi egyedül is kifektet egy teljes Tekken Force hadosztályt, de bőven elég lett volna ezt egyszer elsütni, és megkímélni a játékost ezektől az ismétlődő és fájóan sótlan harcoktól. A kampány egy verekedős játékban általában arra szolgál, hogy megismerkedjünk az alapvető mechanikákkal, kitapasztaljuk az irányítást, netán megtaláljuk azt az egy-két karaktert, akiket később a legszívesebben választunk majd. Ezek közül egyikre sem alkalmas a The Mishima Saga mód. A sztorimód bevezeti az egygombos kombó lehetőségét, vagyis durva ütéskombinációkat mindössze az előválasztó gomb nyomva tartásával, egyetlen újabb gomb püfölésével is bevihetünk. Nagyon ajánlom, hogy ehhez csak az szokjon hozzá, aki nem is akar a kampánynál továbbmerészkedni. A gyakorlómódban persze az idők végezetéig próbálgathatjuk a karakterenként közel betanulhatatlan számú kombót, de egy mozdulatlan ellenféllel ez mégsem olyan hatásos, főleg úgy nem, hogy egy sorozat bevitele közben bekaphatunk mi is egy kósza ütést, és lehet, pont ez fektet két vállra bennünket.
A karakterek sem a történet során nőnek majd a szívünkhöz, túlnyomó többségükkel csak a nekik dedikált egymeccses, külön epizódokban találkozunk, a fő történetben nem is tűnnek fel egyetlen pillanat erejéig sem. Az egész sztoriba egyébként valahogyan még a Street Fighter szériából ismert Akumát is belerángatják, aki nagyjából csak rágózni és popókat szétrúgni ruccant át, és pont kifogyott a rágógumiból.
Ruha teszi a hőst
Pedig választható harcosok akadnak bőven. Velük a fentieken túl a klasszikus Arcade játékmódot verekedhetjük végig, vagy ajándékokat rejtő dobozokért szállhatunk ringbe a sokkal szórakoztatóbb Treasure Battle-módban. Ebben a nyert bunyók után ládikókat kapunk, amelyek különféle mókás felszereléseket tartalmaznak. Míg az Injustice 2-ben karakterünk alapértékeit is drasztikusan megváltoztatják a ráaggatott cuccok, itt csak esztétikai célt szolgálnak a tárgyak. A teljes őrület határát súrolva odáig juthattak a készítők, hogy akár egy egész pizzát is hordhatunk a hátunkon, miközben virágcsokrot szorongatunk, és egy bohóchal rója a köröket a fejünk körül. Bizony, ezt mind össze lehet hozni a megvásárolható és dobozokból kibontható felszerelésekkel; aki erre vevő, annak a maximális mókafaktor előre borítékolható. A folyamatos játék és az egyre magasabb rangok elérése pénztárcánkat is vastagítja, a bezsebelt kisebb vagyonért pedig nemcsak kiválthatjuk ezeket a vicces öltözékeket, hanem feloldhatjuk a korábbi összes Tekken játék videóit is. Persze ennél azért jobban örültünk volna egy olyan megoldásnak, amely egy teljes régebbi epizódot játszhatóvá tesz, erről viszont ne álmodjon senki. Az egyjátékos részlet bőven elbírt volna több tartalmat, mert aki nem szeretne álbajuszt és plüssnyuszit szerezni kedvenc harcművésze ruhatárába, annak nem igazán rejt érdemi jutalmazást mindez.
Az online ranked és player összecsapások, valamint tornák az esetek nagy részében gond nélkül lezajlanak, csak ritkán futottam bele vészesen szakadozó meccsbe. A matchmaking viszont (főleg konzolokon) keservesen lassú, egy nem rangsorolt harc összehozása akár tízperces várakozást is igényelhet. Közben a gyakorlómódban bucira püfölhetünk egy ácsorgó harcost, de ez nagyjából annyira élvezetes, mint oltott mésszel fogat mosni.
Dühöngő öklök
A játékmenet és a bunyó pontosan olyan, amilyennek megszoktuk és megszerettük az egyik leghíresebb 3D-s verekedős játéksorozat részeiben. Az egyszerűbb kombókra a kezdőknek is hamar ráállhat az ujja, de a hosszú és halálos sorozatokat csak a veteránok sajátítják el. Az időzítés és az ütések, rúgások pontos elindítása lesz mindennek a kulcsa, olykor megéri kivárni és csak a megfelelő ütemben elindított támadásokra koncentrálni. Egy fontos új mechanika üdítően felpezsdíti a végjátékot, ez a Rage-rendszer. Ha egy karakter életereje már a végét járja, akkor vörös izzásba kezd az életcsík. Ekkor elindíthatunk egy olyan támadást, ami nagyjából ellenfelünk életerejének 30 százalékát leveszi, így simán megfordíthatjuk a meccset. Szintén újdonság a csavart ütések megjelenése, amelyekkel úgy kínálhatjuk meg az éppen levegőben lévő ellenfelet, hogy esés közben pördüljön egyet, és közben teljesen védtelenné váljon támadásainkkal szemben.
Annyira felesleges VR-módot kapott a Tekken 7 PlayStation 4-en, hogy szinte kár is fecsérelni rá a szót. Tulajdonképpen egy gyakorlómódot kapunk: oldalnézetben követhetjük az eseményeket annyi kiegészítéssel, hogy megváltoztathatjuk a kamera szögét, és közelíthetünk is, ha kedvünk szottyan. Ezért kár leporolni a PSVR-headsetet.
Egy konzol a sötétbe zár
A Tekken 7 nyilvánvalóan PC-n és PlayStation 4 Prón mutatja meg teljes pompáját, de a sima PlayStation 4-es verzió is teljesen rendben van a grafika és a teljesítmény tekintetében. Az Xbox One-os kiadásról viszont ordít, hogy nem foglalkoztak vele rendesen. Az egy dolog, hogy 720p-re vagyunk korlátozva, de ahogy korábban már említettem, szegény konzol még az átvezetők és a töltőképernyők zavartalan lejátszásával sem birkózik meg, folyamatos a szaggatás. Sőt, az utólagos effektek közül a Microsoft gépén a környezet és a harcosok ruházatának árnyékolása is hiányzik, ami bőven az előző generáció látványát idézi fel. Az Xbox One-tulajdonosoknak a visszafelé kompatibilitás csodájának hála így sokkal inkább ajánlott elővenniük a hatodik Tekken részt vagy a 2012-es Tekken Tag Tournament 2-t, azoktól nem lesz ilyen keserű a szájízük.
