Közel három évtizede már, hogy Sonic, a kék sündisznó velünk van, és ez időszak alatt nem túlzás azt mondani, hogy játékosok tízmilliói ismerkedtek meg vele. Nem csoda, hogy továbbra is szeretne a felszínen maradni, ami egész jól megy neki, már amennyiben a filmről inkább tudomást sem veszünk. Az eltelt 28 év alatt a Nintendo Super Mariójára adott reakcióként Sonicot az újrakiadásokkal együtt nagyjából 120 videojátékban láthattuk, ami meglehetősen nagy szám, bár igazán ismert ezekből talán az ötöde lehet. Azok viszont, amelyeket a széles játékosközönség elfogadott, igen nagyot mentek, és minden egyes "komolyabb" cím érkezésekor újra és újra lázba jöttek a rajongók. Nem is csoda, hiszen például a Sonic & Sega All-Stars Racing után érkezett Sonic & All-Stars Racing Transformed egészen egyedi, addig a sorozatban nem látott tulajdonságokat hordozott magában, ami még vonzóbbá tette az égkékben pompázó sünnel és társaival/ellenlábasaival végrehajtott száguldást. Hogy miért? Leginkább azért, mert nem csupán a talajon, hanem vízen és a lebegőben is folyt a versengés úgy, hogy a játékosok autói alakultak át hol ladikká, hol repülővé, majd vissza autóvá attól függően, éppen mit kívánt a helyzet. Minderre azért is volt szükség, mert a játékmenet olyan trükköket tartalmazott, mint amikor az egyik pályán a harmadik körben külső behatástól leszakad a híd, és repcsivé kell változnia az autónak.
A vége csak az lesz, hogy Dr. Eggman
Nem félünk attól, hogy spoilereznénk a sztorit, hiszen nem kell ahhoz túl nagy Sonic-imádat, hogy ezt a jópofa univerzumot csupán átlagosan ismerve is kiderüljön, úgyis Dr. Eggman rángatja a szálakat, még akkor is, ha Sonicot és bandáját egy bizonyos Dodon Pa (magyarul biztos Dömdödöm lenne) hívja meg a versenyre, ahol aztán összefutnak a világ minden szegletéből a legfurcsább járgányokkal érkező élőlények. Hogy csak az ismertebbeket említsük, a 15 játszható karakter között sününk mellett ott lesz Knuckles, Omochao, Blaze vagy éppen a hangzatos nevű, E-123 Omega. Arról, hogy a társaság miként sodródik a történet teljes felderítése felé, szinte teljesen mozgásmentes átvezető videókból értesülhetünk, így aki valóban nagy rajongója ennek az egész őrületnek, legyen elnéző ezzel a megoldással szemben.
"Húzzad a csíkot, giliszta!"
A játék egyik legnagyobb gurítása az, hogy rákényszerít a csapatjátékra, tehát itt már nem elég, ha beszpídezett sünök módjára elsőként szakítjuk át a célszalagot, hiszen ha mindeközben társaink valahol a sor végén kullognak, esélyünk sincs elhozni a kupát. Mindez a gyakorlatban annyit tesz, hogy egy-egy futamon tizenkét versenyző indul, akik csapatokba rendeződnek, és együttes eredményük alakítja ki a végső rangsort. Ahhoz persze, hogy mindenkinek esélye legyen a brigádon belül, a játék is segítséget nyújt, hiszen nem az a koncepció, hogy a rosszabbak teljesítménye rontsa le a jobbakét, hanem hogy utóbbiak tudják maguk után húzni előbbieket. Egy lehetőség a gyengébbek boostolására, hogy az előttünk lévő csapattárs olyasféle csíkot húz maga után, mint a Vissza a jövőbe legendás DeLoreanje az utolsó néhány méteren, mielőtt eltiplizik valahová a vadnyugatra vagy vissza az iskolabálba. Így, amennyiben kellő ideig tudunk vonatozni a csapattárs mögött, egyre gyorsabbak leszünk, sőt használhatjuk a csúzlieffektust is, ami olyan, mintha kellő közelségbe érve a másikhoz egy láthatatlan kéz jó erősen meglökne hátulról, hogy "szedd a lábad, pipogya". Lehetőség nyílik továbbá arra is, hogy a felvett segítségeket átpasszoljuk valamelyik társunknak, bármilyen messze is legyen tőlünk, aminek egyértelműen megvan az előnye. Tegyük fel, hogy elsőként repesztjük a prérit, és olyan támadóeszközt veszünk fel, amivel csak az előttünk haladónak okozhatunk trágár pillanatokat, viszont elsőként hasítva semmi értelme egy ilyennek. Hopp, teleportáljuk hát el annak a cimbinknek, aki a hatodik helyen iparkodik, hogy lője szét a valagát a negyediknek. Vagy ha éppen utolsók vagyunk, és kapunk egy hátrafelé ható hátráltatást, akkor azt passzoljuk előre olyasvalakinek, aki mögött vannak is. Amennyiben eleget szélárnyékozunk, csúzlizunk és csereberéljük a segítségeket, előbb-utóbb feltöltődik csapatmunkás csíkunk, és belépünk az úgynevezett ultimate módba, amikor mindannyian őrült tempóban csapatunk előre, illetve sebezhetetlenné válunk. Ebben az állapotban célszerű nem kikerülni ellenfeleinket, hanem egyenesen beléjük rongyolni, mert nagyon fog fájni nekik, de ne feledjük, ők is képesek ám ugyanerre.
Járművek, pályák, hangulat
Talán nem meglepő, hogy minden egyes szereplőnek saját autója van, amelynek három attribútum határozza meg a tulajdonságait: sebesség, erő, technika. Amelyik gyors, az általában technikás is, ellenben nagyon könnyen sebezhető, és már az úton keresztben fekvő nagyobbacska ág is feladja neki a leckét, míg erőre hangolt társa úgy megy át mindenen, mintha nem lenne holnap. Mindez tetten érhető mozgás közben is, de ne gondoljunk markáns különbségekre. Aki viszont nem elégedett az alapkivitelekkel, a versenyek közben bőkezűen szórt karikákat összegyűjtve teljesítmény- és kinézetbéli tuningokat vásárolhat. A pályákról azt lehet elmondani, hogy megjelenésük és színviláguk szépen illeszkedik a Sonic-univerzumba, így gyorsan otthon érezhetjük magunkat, miközben például a kampányt hajtva egyre nehezedő, alattomos akadályokkal szembesülünk. Elmondható tehát, hogy Sumóék megint hozták a formájukat, és aki csak kicsit is szereti a sünt és bandáját, bátran fogjon neki a versenyzésnek, és ne is olvassa el az utolsó néhány mondatot.
Viszont, akik elolvassák…
… azoknak fontos tudni, hogy messze nem hibamentes a játék, így első körben megemlíthető, hogy a mesterséges intelligencia nem túl szórakoztató, mert gépi társaink bár igyekeznek jól teljesíteni, ez nem mindig sikerül nekik, szóval jobb, ha a barátainkkal ugrunk neki a kihívásoknak. A pályák kapcsán minimális kritika lehet, hogy egyes akadályok kikerülése sokszor inkább a szerencsének köszönhető, mint a játékban szerzett jártasságnak, és ez főleg akkor frusztráló, ha emiatt ugrik a jó helyezés. A játék egyik alapeleme a driftelés, ám ez is csak keveseknek megy majd profi módon, márpedig akadnak olyan kihívások, amelyek pontosan erre építenek, és ez bizony kedvét szegheti az egyébként lelkes, de nem feltétlenül csúcskategóriás játékosnak. Ez pedig talán már túlzottan szubjektív vélemény, de játék közben azt éreztük, hogy a felvehető segítségek valójában nem túl hasznosak, és hiába van belőlük tizennégy, olyan, mintha csak néhány darab lenne. Végezetül talán annyit fontos még megemlíteni, hogy bármennyire is hozza a Team Sonic Racing a Sonic-hangulatot, olykor azt érezhetjük, hogy egyszerűen eluntuk, főleg akkor, amikor rájövünk, hogy a bónuszpályák elég fingatósak tudnak lenni. Egyebekben azonban jól szórakoztunk.
