És máig sem untam meg. Mert, hogy egy felütés-szerű közhellyel kezdjem: az ember addig gyerek, amíg tud nevetve játszani, és erre a Monkey Island kalandoknál keresve sem találhatunk jöbb lehetőséget. Szívemhez a legközelebb – ezt be kell, hogy valljam – mindig is a második epizód állt. A LeChuck’s Revenge borongós hangulata, sokszor morbid humora, néha szinte horrorisztikus helyszínei, történései, maratoni hosszúsága, csavaros fejtörői óriási hatással voltak rám. Így amikor sok évvel később megjelent a harmadik rész, azonnal rávetettem magam, és nem csalódtam: egy fantasztikus kalandjátékot ismerhettem meg benne, amit élvezet volt játszani elejétől a végéig. A negyedik epizódot is végigjátszottam, persze, és szerettem is, de a sorozat a második rész után mintha kicsit vesztett volna régi fényéből: a humor harsányabbá, de sekélyesebbé, kevésbé átgondolttá, hatásvadászabbá vált – talán épp Ron Gilbert távozása miatt.
Elöljáróban
Mielőtt fejemet veszitek a sok felesleges duma miatt - hiszen nyilván ti is kíváncsiak vagytok, hogy sikerült a Telltale sorozatának utolsó előtti epizódja, ha már idekattintottatok – tartozom nektek még egy vallomással. Amikor három-négy évvel ezelőtt, a Half-Life folytatásainak mizériája közepett Gabe Newell bejelentette, hogy a számítógépes játékok jövője az epizodikus formátumban rejlik, felállt a hátamon a szőr. Úgy éreztem, mi, játékosok húzzuk a rövidebbet, ha ez a koncepció életképesnek bizonyul, és előítéleteimet a legtöbb próbálkozás – légyen bármilyen jó is – alátámasztotta (lásd HL-episode one, vagy a halva született SIN, netán az Alone in the Dark torzszülöttje).
És hogy miért mondom el mindezt? A Sam&Max sorozatot szerettem, de úgy éreztem, még sokkal jobb játékot kaptunk volna, ha egy teljes árú, kevésbé casual játékot fejlesztettek volna a Telltale-nél. Akkor is csalódtam, amikor a készítők a sorozat készítésekor azt nyilatkozták, hogy az új projectet azért nem nevezik Monkey Island 5-nek, mert az egy egész estés, komolyabb kalandot igényelne, és a fontosabb, egész sorozaton átívelő cselekményszálakhoz nem is fognak nyúlni – ez nem az ő tisztjük. Csupán a szórakoztatás. Aztán ahogy sorra játszottam a TMI új részeivel, a keserű szájíz elmúlt, hiszen bár a kalandok rövidek és a fejtörők a régi klasszikusokhoz képest könnyebbek voltak, a sztori pedig könnyedebb – de a TellTale a formátumban rejlő lehetőségeket nem csak kihasználta, hanem meg is újította őket: a rejtvények egyszerűségük mellett rendre szellemesnek és frissnek hatottak, nem egyszer meg is leptek. A grafika lehetővé tette azt is, hogy minden egyes epizód során igazi, professzionális animációs filmben érezzük magukat. És a részek mindig kicsit jobbak lettek – több humor, több fejtörő, változatosabb helyszínek. Egészen eddig.
A beszédes című Trial and Execution of Guybrush Threepwood ugyanis nem folytatja ezt a megfontolt haladást. Ó, nem. A játék ugyanis egészen új mércét állított fel, és soha nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de a játék során úgy éreztem, hogy újra a LeChuhck’s Revenge világában találom magam és hogy a sorozat felnőtt – egykori önmagához és a 21. századhoz egyaránt. (Mazurral meg is beszéltem, hogy a decemberi számban, az utolsó epizód megjelenése után az egész évadot áttekintő, nagyobb terjedelmű, belemenősebb teszttel kedveskedünk Nektek.) Elnézéseteket kérem a teszt az eddigiekhez képest komolyabb hangvételéért, de a játék is komolyabb, és ez a játék egy komoly leírást - azt hiszem - igazán megérdemel.
Borongós vizeken
Már a kezdő képsorok is éreztetik, hogy itt valami megváltozott. Borongós színek, komoly, indulatoktól fűtött párbeszédek és minimális humor jellemzi a játék zseniálisan megkompomált felvezetését. Újra Flotsam szigetén járunk, ahova Morgan LeFlay hoz vissza minket a gonosz márki karmai közé, aki segítségünkkel az örök élet forrását akarja megtalálni – terve azonban csődöt mond, hiszen Guybrush-nak a felbőszült, pox-szal fertőzött lakók egy mágikus behívót nyújtanak át, és hősünk a vádlottak padján találja magát, hogy felelősséget vállaljon az előző három rész alatt elkövetett kisebb-nagyobb bűneiért. A játék első fele tehát nagyrészt a tárgyalóteremben és a városban játszódik: a bíróságon aztán megint olyan zseniális poénáradat fogad minket, amit a korábbi részekben már megszokhattunk: Guybrush saját ügyvédjéül szegődik, kezet emel magára, vitatkozik másik énjével, majd később egy őrjöngő, véréhes, teljesen fertőzött Elaine is megjelenik a tárgyaláson. Ja, és van egy ügyész is. Stan. Stan, aki még mindig régi, fura kockás kabátját hordja, hevesen topog és gesztikulál, és Guybrush kivégeztetése mellett szuvenír boltot üzemeltet a szigeten, ahol a vádlott kicsinyített mását és saját portréjával ellátott pólókat árul. A négy vádpont alól való tisztázódáshoz először is ki kell szabadulnunk cellánkból (megint csak egy egyszerűségében zseniális megoldással), majd az általunk választott sorrendben foglalkozhatunk a vádpontokkal, nyomozhatunk az ügyekben. A tárgyalás során megismerkedhetünk egy zseniális új karakterrel – az agresszív, ordítozó bíró a tárgyalások szünetében a CLUB 41 joviális csaposaként működik. Mert annak ellenére, hogy a városban már jártunk, nem a Sam&Max sorozatban megszokott egyszerű recitálásról van szó: új belső helyszíneket ismerhetünk meg, végre szabadon bejárhatjuk a doktor laboratóriumát is, és az éjszakai megvilágítás egészen más színben tünteti fel Flotsam vidám városát. Mert a képi világ, a zene, sőt, a borongós hangulat is nagyban idézi a sorozat első két epizódját: annyira, hogy a CLUB 41-ban a SCUMM bar soundtrack-jének újrakevert verzióját hallgathatjuk.
Értelem és érzelem
Azt gondolhatnánk, hogy a bő 2 órát kitevő tárgyalás után véget is ér az epizód, és még így sem lehetne okunk panaszra. De ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk: a játék második fele ugyanis olyan magasságokba emelkedik, amikre a LeChuck’s Revenge-ben volt utoljára példa, és íg a játékidő jó 4-6 órára tolódik ki. A készítők korai nyilatkozata – most már bátran állíthatom – parasztvakítás volt csupán: a TEGT ugyanis hemzseg a váratlanabbnál váratlanabb, igazán áll-leejtős fordulatoktól, melyek közül egy valamennyi korábbi epizód átgondolására, újraértelmezésére késztet – hogy a minden eddiginél ütősebb cliffhangerről ne is beszéljünk. A játék második részében meglepően kevés a geg, a humor, de hogy mit kapunk cserébe? A készítők most igazán a történetmesélésre koncentrálhatnak, és a fejtörők sokkal szervesebben illeszkednek a történetbe – a TellTale-nek sikerült megvalósítania a látszólag lehetetlent: a sorozathoz klasszikusaihoz, és saját bevezetett szokásaikhoz egyaránt hűnek maradva komolyságot, értelmet és ÉRZELMET vittek a Monkey Islnad sorozat világába. Soha nem gondoltam volna, hogy egy Monkey Island kalandban attól rettegek, melyik főszereplő távozik el az élők sorából a következő percben – most mégis ezt éreztem. És valahogy minden a helyén marad mégis: az epizód valamely kulcsjelenetében, egyik – a fantasztikusan megírt párbeszédnek és a frenetikus színészi játéknak köszönhetően – addigra igazán szívünkhöz nőtt szereplő: meghal. És Guybrushtól a játék húsz éves története során először hallhatunk igazi érzelmeket, indulatokat – véresen komoly, gyászos, megindult szavakat. Guybrush karaktere tehát felnőtt, ahogy felnőttek a TellTale programozói is: olyan jellemfejlődést, érzelmi mélységet mutattakk meg a Monkey Island sorozatban, amire nem számítottunk, nem is számíthattunk. Ezzel mégsem változtatták meg azt a receptet, amiért szeretjük ezeket a játékokat, csak valahogy még fontosabbá, élőbbé, emberibbé tették számunkra, miközben az előző epizód történései is egy nagy, jól átgondolt egésszé kezdenek összeilleni, és érezzük: a kirakósnak már csak az utolsó darabja hiányzik. Le a kalappal.
Road to perfection
Ahogy le a kalappal a játékmenet miatt is: ahogy Flotsam helyszínül választása, az is rizikós döntés volt, hogy a fejlesztők megengedték maguknak, hogy az ellentmondásos fogadtatás ellenére még egy dzsungeltérképes rejtvénnyel töltsék ki a játék második felének nagy részét. Csakhogy ez a rejtvény olyan szellemes, elegáns, csavaros, hogy az a régi Lucasarts és Sierra klasszikusoknak is javára válhatna. Tény, hogy a TEGT jóval nehezebb, mint bármelyik korábbi rész, és ez lehet, hogy van, akinek nem tetszik, de én a magam részéről nem is lehetnék boldogabb: először sikerült egy epizodikus sorozat darabját igazi, vérbeli oldschool kaland-játékmenettel felruházni. Bizony, visszatérnek a régi idők, amikor viszket a kezünk, hogy a végigjátszásért nyúljunk, de nem érdemes, mert – bár a fejtörők sokszor szadisták – mindig logikusak, és figyelembe veszik a játékosok lehetőségeit, asszociációit.
A grafika maradt, a hangokról, zenékről csak szuperlatívuszokban lehetne beszélni. Humorból, sírva röhögős poénból ezúttal kevesebbel találkozhatunk, de bőven kárpótolnak minket érte: a történet izgalmas, kevésbé hasraütés szerű, mint bármelyik korábbi részben, a hangulat, a sztori pedig úgy játszik velünk, a humorra, a komolyabb, érzelmesebb dialógusokra és a fordulatokra való fogékonyságunkkal, mint egy Disney hullámvasút. Nem hittem volna, hogy ezt mondom valaha, de a Telltale bebizonyította, hogy az epizodikus formátumnak nem csak jövője van, de mi, játékosok is profitálhatunk belőle.
Sir Sal, Hasogatás
De hát milyen teszt lenne ez, ha nem írnék semmiféle hátulütőről? Nos, akkor gondolkozzunk (ez nem egy sör reklám!). Az epizódban erősebben érződik az, hogy játékhelyzettől függően ugyanazokat a mondatokat recitálják a karakterek, és nemegyszer teszik ezt úgy, hogy adott helyzetben redundáns, általunk már ismert információkat mondanak el, amikre Guybrush úgy reagál, mintha nem is ismerné őket. Karaktermodellekből még mindig kevés van, és most már unalmasak is kicsit – egy fura hiba az is, hogy Flotsam szigetét két részre osztották, és egy szereplő, aki az egyik részen egy adott ponton áll, egy másodperc múlva, ha átlépünk a képzeletbeli határon, már mindig egészen máshol tartózkodik, és bizonyos párbeszéd-lehetőségekkel csak az egyik tartózkodási helyén találkozhatunk. Stan szinkronhangja valahogy nem az igazi, pörgősebb nyelvű szereplőt is találhattak volna a helyére. A zenét sokszor elnyomják a hangeffektek, valamint a Flotsami állandó szél, de ezen szerencsére segíthetünk a menüben. Egy adott fejtörő annyira szenyóra sikerült, hogy logikátlan módon, csak adott sorrendű cselekvésekkel oldhatjuk meg, és ha nem sikerül, semmiféle segítséget nem kapunk, hogy hol rontottuk el. A dzsungel félelmetes szörnye igen gagyi – egyszerűen bénán néz ki, elnagyolt, erőltetett. Általánosságban elmondható, hogy aki nem szereti a nehéz fejtörőket és a sok-sok párbeszédet, talán kicsit ódzkodni fog ettől a kalandtól. Ezen kívül…
Hálaadás
Nem, ennyi. Nincs más. A játék – és ez egy kritikustól mindig vakmerő kijelentés - szinte tökéletes. Régen élveztem ennyire egy játékot, mint ezt az egyszerű, ötből negyedik epizódot. A Telltale-nél olyan hegyet másztak meg, ami nem is szerepelt az útitervben – több, ez mint profi iparosmunka – érződik rajta a lelkesedés, a kreativitás, az odaadás. Dominic Armato óriásit alakít, ahogy a többi karakter is, és: Earl Boen végre visszatér a játék végén a démoni LeChuck szerepébe. Köszönjük.
A TellTale elérte azt, amiben reménykedni sem mertünk: a Monkey Island sorozat újra olyan jó, mint valaha. Szerintem. A neten általam olvasott kritikák közül többen állítják, hogy ez egy gyengébb epizód. Nem tudom, ugyanazzal játszottunk-e. Ha igen, mást várunk el a kalandjátékoktól. Én nem csak az anyámat is eladom egy poénért hozzállást, hanem szürkeállományunkat igénybe vevő fejtörőket, élő, szerethető karaktereket, fordulatos történetet, látványos, pörgős játékmenetet és érzelmeket. És ezt most mind megkaptuk. Aggódtam, milyen lesz ez a sorozat. Aztán aggódtam, hogy ne legyen rosszabb. Aztán nem tudtam, hogyan lehetne még jobb. Most már bízom, és hiszem, és tudom, hogy felejthetetlen fináléban lesz részünk egy hónap múlva.
Ja, és a cím nem hazudik. Hova tovább? Epedve várom.
